Azért érezzük, hogy választanunk kell, mert ellentmondó vágyaink vannak, vagyis akarunk is valamit, és nem is egyúttal. Az akaratunk pedig magában hordozza az ellenállást, hiszen úgy tudunk egy valamit akarni, hogy egy másik valaminek ellenállunk, elutasítjuk azt, elkülönülünk tőle.
Bizonytalanság és zavar van tehát bennünk, mert nem tudjuk, mit tegyünk, merre induljunk, mit válasszunk. Nem látunk tisztán. Egy zavarodott állapotból próbálunk dönteni, döntést hozni. A kiindulási állapotunk a zavarodottság állapota.
De vajon segíthet-e a döntés a zavarodott állapotunkon? Mert ugye a választással, a döntéssel próbálunk a zavarodott állapotunkból kikerülni. S vajon ez a sürgetés, ez a nyomás, ez a kényszer, hogy döntsünk mielőbb, nem egy újabb ellenállás, ellenállás azzal, ami már van?
A döntés, ha jól megnézzük, a természetéből adódóan már eleve konfliktust hordoz magában: a döntéshozó és az eldöntendő dolog kettősségét, szétválasztottságát.
Másrészt a döntés nem lehet teljes tevékenység, csakis részleges, hiszen a döntéssel egy irányt jelölünk ki, egy célt, ami már önmagában egy korlátozó beszorítás.
Továbbá, a döntés gondolatok alapján történik, érvek, ellenérvek mérlegelésével, amik pedig múltbeli tapasztalatok folyamodványai. A múlt alapján döntünk, régi minták alapján, miközben az életünk a Jelenben zajlik.
Végül pedig a döntés maga is egy gondolat, ami további gondolatokat szül, azaz újabb döntésekhez vezet.
Mindezek alapján vajon a döntéssel nemcsak még tovább fokozzuk a már amúgy is zavarodott állapotunkat? S ilyen zavarodott állapotban, amikor nem látunk tisztán, akkor tudunk vajon tisztán dönteni? Egy zavarodott állapotból születhet vajon más mint zavarodottság?
A kérdés az, hogy tudunk-e úgy dönteni, hogy közben jól érezzük magunkat, azaz ne legyen bennünk zavar, ne legyenek egymásnak ellentmondó érzéseink, ne érezzünk bizonytalanságot, ellenállást, feszültséget, sürgetést és beszorítást.
Ha rájövünk arra, hogy a döntés nemcsak, hogy zavarból születik, hanem a döntéssel a zavart állapotunk még csak tovább fokozódik, akkor többé már nem dönteni akarunk, hanem inkább megszabadítani az elménket a zavarodott állapotától.
Ha rájövünk arra, hogy a döntési kényszerünk milyen veszélyeket hordozhat magában, és felismerjük, hogy vészhelyzet esetén hogyan is szoktunk reagálni, akkor ezt fogjuk a döntéshelyzetben is tenni.
Belátjuk, hogy döntéshelyzetbe akkor kerülünk, amikor egy dolog, egy élethelyzet a végéhez közeledik, és hogy a döntés megtörténik magától, amikor odaérünk. Mint ahogy a mondásunk is tartja: „dűlőre viszi a dolgot”, vagyis egy barázda végig szántása után a szántóember kiér a dűlőútra. Teszi a dolgát, s egyszer csak a végére ér.
Felismerjük, hogy a zavart a bennünk lévő örökös ellenállásunk okozza, a Szeretettől való folyamatos elkülönülési törekvésünk, miközben pedig épp Szeretetre vágyunk.
S feltesszük magunknak a kérdést, hogy vajon van-e bennünk ellenállás, van-e bennünk választásra, döntésre való törekvés, amikor azt mondjuk „Szeretlek”?

Szeretettel: Júlia