Amíg a teret a kis „én”-ünk megfigyelő középpontjából értelmezzük, addig a tér a középpont meglétéből adódóan korlátolt, és határvonalakkal tagolt számunkra. Úgy értelmezzük a teret, mint távolságot és azt az időt, ami eltelik, amíg megtesszük ezt a távolságot. Például, a köztünk és egy épület közötti tér, vagy a négy fal közötti és azon kívüli tér, vagy a magunkon belüli és rajtunk kívüli tér, vagy a gondolataink és a cselekvéseink, az elképzeléseink és a tények közötti tér, stb. Elfogadjuk így a teret, és ebben élünk. De vajon megkérdezzük-e valaha is, hogy csupán elképzelt vagy valóban létező terek és határvonalak-e ezek, és hogy létezik-e másfajta tér, s így másféle élet?
A kis „én”-ünk középpontja a szavakba foglalt érzékelés, azaz a gondolat terméke. A gondolat a memória válaszaként a múltból ered. Emlékezés, tudás és tapasztalat.
S mivel folyamatosan mozog az időben, állandóságot keres, valami mintát, elképzelést, hogy stabilizálhassa a létezését. A biztonságra való törekvéseként, az egyesülés eszközeként végül létre hozza a gondolkodó kis „én” középpontját. Azonban, mivel a múlt eredményeként jön létre, vagyis ő maga is a múlt, e jellegéből adódóan hátra hagyja, elutasítja saját magát, miközben a jövőbe vetít egy elképzelést egy másik középpontról, amivel azonosulhat. Középpont nélkül ugyanis nem tud létezni. Mind az önmaga elutasításához, mind pedig a másik középpont létrehozásához teret hoz létre maga körül az idő által. Az idő, a múlt által utasít el, és az idő, a jövő által éri el a másik középpontot.
Az idő tehát létrehozza a megfigyelő kis „én”-ünk illúzióját, ami mivel végső soron a gondolat, nincs szüksége arra, hogy azonosítsa magát a gondolattal. Így a gondolatot önmagán kívülre helyezve becsapja magát, azaz azt mondja, „én független vagyok”, miközben pedig azt gondolja, hogy irányíthatja, kontrollálhatja a gondolatot. Megfigyelőként elválasztja magát attól, amit megfigyel, s így távolság, tér jelenik meg közte és a megfigyelt között. Majd pedig folyamatosan fenntartja ezt a teret, mely elkülönülés határvonalat, s ezáltal konfliktust eredményez. A gondolat maga tehát a távolság, az elkülönülés.
Ő hozza létre a teret úgy, hogy szétszedi magát részekre, elkülönül, és szétszedi azt is, amitől elkülönül, amit megfigyel a téren belül, majd megpróbál hidat képezni azok között, amiket megosztott. Mi pedig ebben a megosztott, határvonalakkal tagolt, korlátolt térben élünk, tapasztalunk, tevékenykedünk, vágyunk és félünk, reménykedve a majdani egyesülésben, és mégis érezve mélyen belül az EGYséget.
De vajon miért van szükségünk a kis „én”-ünk által elképzelt és létrehozott illuzórikus terekre és határvonalakra? Miért jelent sokunk számára félelmet a Végtelen Valódi Tér? Talán az „én” gondolat korlátolt teréhez szoktunk, és feszültséget okoz onnan kimozdulnunk, miközben nem vesszük észre, hogy éppen a korlátolt tér miatt vagyunk feszültek? Vagy talán ragaszkodunk a térben felhalmozott tapasztalathoz, információhoz, tudáshoz, mert biztonságot jelentenek számunkra, és azt hisszük, hogy általuk Bölcsek és Boldogok leszünk?
Térre szükség van, tér nélkül nincs élet. De amíg ez a tér csupán a megfigyelő és a megfigyelt közötti elképzelt tér, addig ez egy nagyon szűk és korlátolt tér. Az ilyen térben pedig beszorítottság, tetszés és nemtetszés, vágyakozás és félelem, élvezet és fájdalom, s ezért konfliktus és küzdelem van, miközben nincs Valódi Kapcsolódás.
Az ilyen tér tele van gondolatokkal, érzésekkel, emlékekkel, tapasztalatokkal és tudással. Zsúfolt, fullasztó és elavult. Ezért is próbálunk vagy szórakozást, új élményeket vinni a térbe, vagy falakat építve elkülönülni, hogy feltöltődjünk, és hogy elkerüljük a feszültséget és az erőszakot.
De vajon lehetséges-e megszabadulnunk a megfigyelő kis „én”-ünk középpontjától, hogy az ne hozzon létre teret maga körül, ne hozza létre az elkülönülést, a falakat, a határvonalakat? S létezik-e olyan tér, ami nem korlátolt, ahol nincsenek határvonalak, ahol nem vagyunk az idő rabszolgái, és ahol Valóban Újat élhetünk meg, hiszen a Szabadság Végtelen, Időtlen és Friss? Létezik-e Valódi Tér középpont nélkül, a megfigyelő és a megfigyelt örökös konfliktusa nélkül, ahol nincs harc és küzdelem, mivel nincs elhatárolódás, nincs ellenállás, ragaszkodás, kizárás, erőfeszítés, törtetés, befolyásolás, uralkodás, elnyomás, alá-fölérendeltség stb., hanem Valódi a Kapcsolódás?
Amíg tapasztaljuk a teret, addig van egy középpont, ahonnan tapasztalunk, megfigyelünk, gondolkodunk, s ez pedig a kis „én”-ünk középpontja. S amíg egyre több tapasztalatot szeretnénk, addig csak tovább erősítjük ezt a középpontot és a körülötte lévő teret.
Azonban, amint belátjuk, hogy maga a tapasztalat hozza létre a tapasztalót, ahogy a megfigyelt a megfigyelőt, és a gondolat a gondolkodót, akkor azt is látjuk, hogy a tapasztaló a tapasztalt, a megfigyelő a megfigyelt, a gondolkodó pedig maga a gondolat, vagyis mind-mind EGY, és a közöttük lévő tér és határvonal is illuzórikus.
A tapasztaló, megfigyelő és gondolkodó kis „én” hiányában tehát nincs határvonal. Jelen vagyunk, Mi, EGYÜTT, EGYEK mindennel, ami a Jelenben a Jelen által Jelen VAN. Szemlélünk. Nyitottak, befogadók vagyunk. Természetes módon kapcsolódunk, Szabadon, Szabadságot adva magunknak és másoknak is. Teljes, Valódi a Figyelmünk, élő, s középpont, így korlátok nélküli, gondolat, érzelem, előítélet és elképzelés nélküli. Amint észlelünk, cselekszünk is. Mozgunk és cselekszünk kezdet és vég nélkül, idő nélkül az Egyetlen Végtelen Térben, a Valódi Szépség és Szenvedély Békés és Csendes, Ragyogó és Életteli Terében, a Szeretet Terében, ahol nincs távolság.

Szeretettel: Júlia