Hazugság, valótlanság, őszintétlenség, kétszínűség, mellébeszélés, félrevezetés. Miért van rájuk szükségünk? Talán jó érzés hazudni? Érték számunkra a hazugság? Mi célt szolgál? S hová vezet? Tisztában vagyunk-e azzal, hogy hazudunk? Másoknak hazudunk-e vagy magunknak is egyúttal? Talán rejtegetünk valamit még önmagunk elől is? Szándékos-e a hazugság? S vajon sok-sok kisebb-nagyobb hazugság létezik, vagy egyetlen egy, amely minden további hazugságunk alapja?
A hazugság során annak az ellenkezőjét mondjuk, képviseljük, annak az ellenkezőjeként viselkedünk, amit igaznak vélünk. Ez történhet akár kétértelmű megnyilvánulásokkal is, vagy olyan tartózkodással, hallgatással, hogy téves hiszemben hagyjuk a másikat. Bár, hazug emberként véletlenül igazat is mondhatunk, hiszen a saját vélt igazságunk ellenkezőjét képviseljük.
A hazugság tehát ellentmondás, önellentmondás. Ellentmondunk Önmagunknak. De vajon miért mondunk ellent, miért van ellentmondás bennünk? S valójában ellent tudunk-e mondani a Valódi Önmagunknak?
Tegyük fel, hogy mondunk egy hazugságot. Mi történik? Abbahagyjuk-e ezzel a hazudozást, kielégültünk-e általa, vagy tovább hazudozunk? Érdekel-e bennünket, hogy észreveszik-e, hogy hazudunk? S ha észreveszik, leállunk-e a hazugsággal, vagy tovább folytatjuk azt? Ha pedig nem veszik észre, van-e bármi motivációnk, hogy kilépjünk a hazugságból?
Amikor azt mondják nekünk, hogy „te hazug ember vagy, hazudsz”, az hirtelen megállít bennünket. Csend lesz. Azzal szembesülünk, hogy mégsem vagyunk olyan őszinte és becsületes emberek, mint amilyennek eddig hittük magunkat. Megrendül az önmagunkról alkotott képünk. Majd vagy azonnal beismerjük, hogy hazug módon viselkedtünk, és abbahagyjuk a hazudozást, vagy magyarázatokkal, kifogásokkal próbáljuk bizonygatni az igazunkat. Valójában azonban mindkét esetben tudjuk, hogy most hazudtunk, és azt is, hogy miért hazudtunk. Tudunk róla, és meg is indokoljuk. A hazugság tehát szándékos. A magyarázatainkkal pedig hiába próbáljuk elfedni, hogy hazudtunk, hiába próbálunk menekülni. A magyarázataink, bármilyen logikusnak tűnnek is, csakis további hazugságok lehetnek, hiszen a kezdeti hazugságunkat támasztják alá. De vajon az Igazság szorul-e magyarázatra?
Hazudtunk és letagadjuk. Miért? Védjük talán magunkat? Védjük, mert félünk, hogy kiderül, hogy hazudtunk? Védjük, mert félünk, hogy kiderül az is, hogy miért érezzük azt, hogy hazudnunk kellett? Tettünk netán valamit, amire emlékszünk, és ez az emlék mondja nekünk azt, hogy „légy óvatos, ne hagyd, hogy rájöjjenek mit tettél, ne essen csorba a becsületes hírneveden?” Vagy talán valahol mélyen belül tudjuk, hogy az Igaz Önmagunk vagyunk?
Mindenesetre megítéljük azt, amit tettünk, tagadjuk azt, ami vagyunk, mert valami mássá szeretnénk válni. S a hazugságunk szól arról, a hazugságunkkal akarjuk megerősíteni azt, amik lenni szeretnénk. Azonban a valamivé válás vágyában ellentmondás rejlik: az, ami van és az, ami lenni szeretnénk ellentmondása, az igaz, a tény és a hamis szakadéka, illetve az akarunk is valamit és nem is kettőssége. Ráadásul minden vágyunk múlandó, az egyik törekvésünk legyőzi a másikat, vagyis folyamatosan változik az, ami lenni szeretnénk. De akkor talán ne akarjunk valamivé válni? Semmik legyünk?
S valójában miért is, és mi alapján is akarunk valamivé válni? Vajon nem azért, mert van egy minta, amit követünk, és egy állandó erőfeszítés, hogy megfeleljünk ennek a mintának? S vajon miért van mintánk, miért van elképzelésünk, ami szerint élni szeretnénk? A biztonság miatt, a népszerűség miatt, hogy legyünk valakik mások és a saját szemünkben, hogy jó véleménnyel legyenek rólunk, hogy kedveljenek bennünket? S amíg mintákhoz próbálunk igazodni, nem egy örökös törekvés és küzdelem az életünk, tele ellentmondásokkal és félelemmel? A hazugság árán elért minta pedig nem maga is hazugság? Azt hisszük, hogy ilyennek vagy olyannak kellene lennünk? Valami ideálisnak? A téves elképzeléseink miatt olyan emberré szeretnénk válni, amilyenek nem vagyunk, és aszerint hazudunk, hogy milyen színben szeretnénk magunkat feltüntetni? De akkor hol vagyunk MI, Önmagunk, a Valódi Önmagunk? S ki az bennünk, aki valamivé akar válni? Talán a kis „én”-ünk?
A hazugság oka valójában gyávaság. Van egy képünk magunkról, amit nem merünk lerombolni. Képmutató módon élünk. Már maga a szembesítés, a „hazug”, a „hazudsz” szavak elegendők lennének arra, hogy felismerjük, hogy hazudtunk. S innen már a mi döntésünk lenne, hogy leállunk-e a hazudozással vagy sem.
Az, hogy hazudtunk, az nem kérdés, az tény. Amikor pedig csak a tényt nézzük, akkor csak a tény van. A vélemény az már a tény emléke, ami megakadályozza, hogy lássuk a tényt. Miért nem nézünk rá tehát a hazugságunk tényére vélemény nélkül, frissen, a memóriánk nélkül, mindenféle reakció, megítélés, magyarázat és félelem nélkül, anélkül, hogy meg akarnánk szabadulni tőle? Talán úgy érezzük, hogy nem vagyunk képesek a tényt nézni a megfigyelő kis „én”-ünk nélkül, anélkül, hogy a kis „én”-ünk beleavatkozna? Mi lenne akkor, ha egyszerűen csak együtt lennénk a ténnyel? Valóban olyan nehéz megállni és csak ottmaradni a szembesítés utáni Csendben, mindenféle további magyarázatok, indoklások és kifogások nélkül? Valóban nem tudunk oly Csendben lenni, Csendben lenni a Valódi Önmagunkban, hogy még annyit se mondjuk, hogy „igen, igazad van, hazudtam”?
Nyugodt és tisztességes életet szeretnénk élni. Akkor miért nem azt éljük? Mi történne akkor, ha végre ki mernénk mondani, hogy „igen, hazudtam, hazug emberként viselkedtem”, „igen, ellentmondásokkal teli, elkülönülő, önző és képmutató életet élek”? Tagadni ugyanis akkor tudunk, amikor meglátjuk a hamisat. Maga a hamis észlelése a hamis tagadása.
Beismerni és együtt lenni azzal, AMI VAN, az egyik legnehezebb dolognak tűnik számunkra. Valójában azonban ez minden, amit tehetünk. Ez már VAN. Ha éppen hazug módon viselkedünk, akkor ne tagadjuk meg ezt, csak legyünk tudatában, csak tudjuk, hogy hazudunk. Engedjük meg magunknak, és már abba is fogjuk hagyni a hazudozást. Ne csapjuk be magunkat és ne csapjunk be másokat sem. Amikor mondunk valamit, amikor viselkedünk, cselekszünk valahogy, tegyük azt komolyan.
A Valódi Szabadság bárminek lenni, ami épp most zajlik; s ez elsöpör minden valamivé válást, minden önámítást és képmutatást. Nincs szükségünk a hazugságra, mert nincs, aki elfojtson, nincs mit elfojtson és nincs mi kitudódjon. Semmik vagyunk és Minden vagyunk. Nem akarunk semmit. Félreteszünk minden mintát és elképzelést, és csak azt nézzük, AMI VAN. ITT és MOST. Elfogadjuk, AMI VAN. ITT és MOST. A kijelentésünk lehet, hogy hamis, de meglátjuk az Igazságot benne.
Szabadok vagyunk. Nyitottak. MI vagyunk, Önmagunk, a Valódi Önmagunk.
Nincs határ köztünk és a többi ember között. Szeretet van.

Szeretettel: Júlia