Igaz-e, hogy akkor tudunk csak egyedül lenni, ha van célunk, amit el szeretnénk érni, és az leköt bennünket, vagy a cél meglétével ez már nem is egyedüllét? Az egyedüllét önmagában valóban szenvedés? S vajon miért? Talán elszoktunk tőle? Szükségünk van-e arra, hogy megtanuljunk egyedül lenni, vagy az egyedüllét az emberi lét sajátja? Mit jelent társas lénynek lenni?
Ha beismerjük magunknak, ha nem, gyakran érezzük magunkat egyedül, magányosnak. Olyan, mintha bárhol, bárkivel is lennénk, akárhány ember is venne körül bennünket, bármit is érnénk el a világban, végül a magány „győzne”. De vajon honnan fakad ez az érzésünk?
A magány érzése azt mutatja nekünk, hogy hiányzik valaki vagy valami, üresek vagyunk és félünk. De miért akarunk tartozni valahová? Alkatrészek, tartozékok vagyunk? Valóban ennyire nem tudunk, pszichológiai értelemben, kapcsolatok nélkül, egyedül lenni? Talán szükségünk van arra, hogy másnak szüksége legyen ránk?
Fontosnak, hasznosnak, egyáltalán valakinek szeretnénk érezni magunkat? Jelentőséget szeretnénk magunknak? Figyelmet igénylünk? Mások véleményére, visszajelzésére vagyunk kíváncsiak?
Amikor úgy éljük meg, hogy megszakad a kapcsolatunk valakivel, akitől függünk, nagyon tudunk szenvedni. Elveszítettük a függésünk tárgyát, és magányt, űrt érzünk. De vajon szükséges-e betöltenünk ezt az űrt, és be lehet-e, vagy ha bármit is tennénk, azzal csak újabb függésbe sodornánk magunkat? Megszüntethető-e függéssel a magány? S vajon tényleg magányosak vagyunk ilyenkor? Hiszen, amikor fizikailag csak magunkban vagyunk, akkor is ott vannak velünk az emlékeink, a tapasztalataink és ismereteink arról, ami már elmúlt. S vajon tényleg akkor kezdődik a magány érzésünk, amikor látszólag megszakad a kapcsolatunk, vagy már előtte is magányosak voltunk? Mit értünk az alatt, hogy magányosak vagyunk? Létezik-e magány egyáltalán így önmagában, vagy csak összehasonlításban, amikor a múltbeli öröm is ott van velünk? S ki az, aki ezt a magányt érzi, ki szenved, és miért? Vagy netán mi magunk vagyunk a magány?
A magány érzése félelemmel társul. De vajon a magány tényleg félelmetes, vagy csak az félelmetes, amit gondolunk róla?
A gondolat ugyanis a tapasztalat eredményeként nem ismerheti a magány ürességét közvetlenül, hanem csak gondolkozhat róla, a félelem pedig csakis egy elképzeléshez való kapcsolódásban létezik, ami a memória gondolatként való válasza. Talán maga az alapgondolat, az „én” gondolata, lenne a magány érzésének és az ahhoz társuló félelemnek a gyökere?
A gondolat elszigeteli magát „én”-ként, amiből aztán fakad az „enyém” birtoklása, vagyis az azonosulásunk valamilyen nézettel, hittel, kultúrával stb., a tartozásunk valamihez, valakihez, valamilyen tulajdonhoz, csoporthoz stb., illetve minden, ami az „én”-ünk fenntartását szolgáló önző, énközpontú, éncélú viselkedés és tevékenység. Az önzésünk és ennek különböző formái, a mohóság, az irigység, az utánzás, a felsőbbrendűség, a hatalom, a pozíció keresése, az uralkodás másokon, a hírnév hajszolása, vagyis az ambiciózus hozzáállásunk, a sikerre, a jobbra, a szebbre, az örömre irányuló törekvéseink, a versengésünk stb. azonban, mind-mind elkülönítő viselkedések és tevékenységek. Ezért azt érezzük, hogy magányosak vagyunk, ami nem jó, és el akarunk menekülni. Így végül olyan felfokozott életet élünk, hogy az egyik énközpontú tevékenységből a másikba folyunk át. Azonban aminek kezdete van, annak vége is van, így a tevékenységeink sora is véget ér egyszer.
Akkor pedig akármennyire is nemesnek vagy nem nemesnek, sikeresnek vagy nem sikeresnek hitt volt a tevékenységünk, szembe találjuk magunkat a magány érzésével.
Az ambíció tehát az elkülönítő jellegéből fakadóan a magány érzéséhez vezet. De akkor éljünk ambíció nélkül? Éljünk önzés, vágy, küzdelem és versengés nélkül? Vagy nézzük meg, mi a valódi igényünk, és csökkentsük a szükségleteinket? Az ambíció valójában azt jelenti, hogy megpróbálunk olyanná válni, amik nem vagyunk, el akarunk érni valamit, amiről azt gondoljuk, hogy kívánjuk, mert hatalmat, pozíciót, biztonságot stb. ad. Egy elképzelést kergetünk azzal, hogy át akarjuk alakítani azt, amik vagyunk, azzá, aminek szerintünk kellene lennünk. De nem abszurd ez?
Viszont ha eltávolodnánk az ambíciótól, és nem énközpontú, nem a kis „én”-ből indított cselekvéseink lennének, akkor is éreznénk magányt, űrt a cselekvéseink véget értével? S elkülönültek, magányosak lennénk-e akkor, ha nem ambiciózusként nem kapcsolódnánk azzal, aki ambiciózus? Vagy az elkülönülés, a magány csak akkor lép fel, amikor ambíció van?
Ha kívülről ránézünk a magányra, azt látjuk, hogy üresek vagyunk. De vajon különbözünk-e ettől az ürességtől, vagy mi magunk vagyunk az üresség?
S vajon nem addig van-e problémánk az ürességgel, amíg hárítjuk azt, amíg menekülünk előle? Mi történne akkor, ha a magány érzésének pillanatában egyszerűen csak ott maradnánk az érzéssel, mindenféle hozzátársított gondolat, feltételezés nélkül, elengedve azt is, hogy el akarnánk érni a nem magány érzését? Mi történne akkor, ha még csak meg sem neveznénk azt, amit érzünk, vagyis ha nem hívnánk magánynak, hiszen a magány szó csak gátolna azzal, hogy közénk és a magány tapasztalása közé állna? Ha pedig mégiscsak elneveznénk magánynak, akkor vajon észrevennénk-e azt, hogy csakis a memóriánk alapján tudnánk magánynak hívni, ami által viszont a tapasztalásunkat már a múltba is helyeznénk?
A magány érzése akkor bukkan elő, amikor a kis „én” cselekvése abbamarad, és ráébred a teljes elszigetelődésére és ürességére. Valójában maga a kis „én” természete, működése, a kis „én” cselekvése a magány. Elégedetlen, szomorú, boldogtalan és üres életmód ez, tele félelemmel, kétségekkel, önsajnálattal és örökös küzdelemmel; a spontán tevékenység nélküli kis „én” tudatossága.
A Valódi Üresség azonban valami teljesen más. Semmi sem képes megzavarni, csupán a gondolat próbálja magánynak lefordítani. Olyan Egyedüllét, mely nem elszigetelődés, nem elkülönülés, hiszen mentes a múlttól. Túlmutat a képzeleten, de mégis kapcsolódik a napi tevékenységekhez. Valódi Egyedüllét, melyben rendkívüli érzékünk van a Tisztaságra, Őszinteségre, Lágyságra és Gyengédségre. Valódi Függetlenség és Ártatlanság. A természetes létállapotunk ez, a Szeretet Csendje. Áldás, mellyel összhangban létezik Valódi Kapcsolódás.
Aki tud Valóban Egyedül lenni, az tud Valóban Szeretni.

Szeretettel: Júlia