Korlátolt kis „én”-ként azt képzeljük, hogy Önmagunkat nem Szeretjük eléggé, azaz nem vagyunk az Élet iránti elfogadás állapotában. Úgy érezzük, hogy hiányzik valami vagy valaki, egy vagy több minden is akár, és igényünk támad ezek kielégítésére. S mivel ahol az igény, ott van annak a kielégülése is, megjelenik számunkra az, ami vagy aki hiányzik, legyen az egy társ, egy tárgy, egy esemény, bármi. Ekkor határtalan öröm és elégedettség érzése jár át bennünket. Azonban ez nem tart sokáig, hiszen a birtokbavétellel a birtok megtartásának igénye is megjelenik, ami pedig a birtok elvesztésétől való félelmet generálja bennünk. Elkezdünk megfelelni, elvárásokat támasztunk magunkkal, s így másokkal szemben is, hogy milyennek kellene lennünk, mit kellene tennünk ahhoz, hogy ne veszítsük el a birtokunkat. Megpróbálunk megtenni minden tőlünk telhetőt, hogy megtartsuk a birtokunkat. Akit s amit csak lehet, bevonunk a játszmánkba. Ez a mártírság játszmája. S amikor nem az elvárásaink alapján történnek a dolgok, csalódunk, dühösek leszünk, s még keményebb játszmákba kezdünk. Közben pedig a sikertelenségeink miatt kisebbrendűségi érzésünk támad, vagyis azt érezzük, hogy kevesek vagyunk, semmi nem elég jó, amit csinálunk, nem kellünk senkinek, s már nekünk sem kell senki és semmi, egyedül akarunk lenni. Így ismét a folyamat elejére kerülünk: a nem fogadjuk el az Életet érzés állapotába.
A mártírság azért csupán egy játszma, mert azon a tévhiten alapul, hogy nem a Szeretet vagyunk, nem a Szeretet által létezünk, s ezért bármi is hiányzik nekünk, amit meg kell szereznünk. A mártírság önsajnálat. Sajnáljuk magunkat, hogy nekünk nincs meg ez vagy az, nem tudunk ezt vagy azt megcsinálni, nincsenek meg a lehetőségeink, körülményeink, eszközeink ahhoz, amit szeretnénk stb. Holott csak ki kellene nyitnunk a szemünket, és meglátnánk, hogy Minden körülvesz, és hogy pontosan az vesz körül bennünket, amit akartunk, illetve, amire ez idáig nem mondtunk nemet, nem igényeltük az ellenkezőjét, csak panaszkodtunk. Lehet, hogy úgy érezzük a szívünk, lehet, hogy úgy érezzük az elménk által kerültünk ebbe az állapotba, de akkor is a döntéseink által hagytuk, hogy idekerüljünk.
A mártírság játszmája ideig-óráig látszólag bejön, bedől neki a környezetünk, megsajnál, és ránk figyel.
Közben azonban nem vesszük észre, hogy a panaszkodás negatív, elutasító energiája csupa olyan dolgot hoz be és tart fenn az életünkben, amire nem vágyunk, míg a Bőséget, a Szeretetet nem látjuk tőle.
A mártírság eljátszásához szükség van egy vagy több áldozatra, akiket sajnálni lehet, bűnösökre, akiket hibáztatni, és pártfogókra, akik a szegény, szerencsétlen áldozatot, áldozatokat, illetve a bűnöst, bűnösöket támogatják, s ezáltal ők is áldozatokká vagy éppen bűnösökké válhatnak. Végső soron tehát két tábor szükséges: az áldozatok és a bűnösök tábora. Ha az áldozatok táborába akarunk tartozni azért, hogy ránk figyeljenek, Szeretetet kapjunk, akkor szükségünk van egy vagy több bűnösre, akiket hibáztathatunk, s indokokra, amiért hibáztathatunk. Ezért folyamatosan a hibát keressük mindenben és mindenkiben, miközben nem látjuk meg a jót, nem érzünk hálát, illetve köszönetet semmiért. Mindenbe belekötünk, és nem lehet a kedvünkre tenni. Elégedetlenkedünk. Felnagyítunk dolgokat akár úgy, hogy apró megoldandó feladatokból hatalmas problémákat generálunk. Kérés helyett elvárunk, utasítunk, zaklatunk, sürgetünk, manipulálunk, félrevezetünk, túlzunk, hazudozunk, letagadunk dolgokat, hamis információkat terjesztünk, egymás ellen uszítunk embereket stb. Minden eszközt bevetünk, hogy a mártírság színdarabját eljátszhassuk.
Ha pedig el akarjuk rejteni, hogy mi is az áldozatok táborába tartozva szeretnénk Szeretethez, odafigyeléshez jutni, akkor magunk helyett egyrészt látszólag a kiszemelt áldozatainkkal vagyunk elfoglalva, például úgy, hogy a segítés álarca mögé bújva bebeszéljük a kiszemelt áldozatainkba, hogy segítségre van szükségük. S így folyamatosan aggódást színlelve megkritizáljuk őket, és hiányosságokat kutatunk az életükben, illetve együttérzést játszva leszóljuk, és kérdőre vonjuk őket, hogy tényleg jól vannak-e, hogy nincs-e valami baj, s természetesen hitetlenkedünk, ha jól vannak. Másrészt a kikiáltott bűnösök ellen eljátsszuk az áldozatok legnagyobb pártfogóját. A játszmánk fenntartásához folyamatosan el kell hitetnünk a környezetünkkel a szerepünket: az áldozat vagy a pártfogó szerepét. Ez pedig azzal jár, hogy az életünk részévé válik a szerep. Olyannyira azonosulunk vele, hogy már észre sem vesszük, hogy játsszuk.
Ahhoz, hogy áldozatok lehessünk, a hiányt kell éljük. Azt kell játszanunk, hogy rászorulók vagyunk, és panaszkodnunk kell arról, hogy mi minden hiányzik és nem sikerül nekünk, hogy mi mindent nem kapunk meg, mi minden nem megy nekünk, kevesek vagyunk hozzá, stb.
De vajon mindez nem csupán egy próbálkozás az Önmegtagadásra, az Életnek, a Jólétnek való ellenállásra? A mártírság játszmája nem csupán egy kísérlet a Jólét, a Bőség megélésének tagadására?
A Jólét, a Bőség maga a Szeretet, az Élet. De vajon meg lehet-e tagadni a Szeretetet, az Életet?
A Jólét felismeréséhez a lehetőségek iránti nyitottságra van szükség. A „nem”, a „kell”, a „csak” az elménk korlátozó megnyilvánulásai; olyan gondolatokat és érzéseket kifejező szavak, melyek hatása alatt a lehetőségek más része észrevétlen maradhat számunkra. A lehetőség az, ami adott itt és most, és nem pedig az, amit mi, a memóriánkat, azaz a múltunkat alapul véve, görcsös agyalással, kombinálással kitalálunk, hogy majd ez vagy az lesz, és ezt vagy azt tesszük. A kitalálás nem egyenlő azzal, amikor egy belső sugallat, megérzés alapján cselekszünk. Ha jön egy sugallatunk, hagyhatjuk, hogy a gondolataink és az érzelmeink lebeszéljenek róla, de követhetjük is a sugallatunkat. Lehet a Jó érzés, a Szeretet is az útmutatónk, vagy félelemből, mindenféle indoklással, el is menekülhetünk. Rajtunk áll. Mi döntünk, hogy mit szeretnénk megélni. Egyik sem jó vagy rossz, csupán más megtapasztalás.
Ami van, az már van. Éljük és élvezzük, ami VAN. Legyünk annak a tere, ami VAN.
Csodás ez a Világ! Fogadjuk be és éljük!

Szeretettel: Júlia