A vágy az egyik legerőteljesebbnek tűnő nyomás az életünkben, hiszen kielégítünk egy vágyat, aztán jön a következő, a következő s a következő vágy. De vajon valóban a vágyaink lennének azok, amik vezetnek bennünket? A motiváció is vágy? S van-e egyáltalán a vágynak önmagában valósága? S ha igen, akkor mi ad neki ekkora vitalitást? Mi a forrása? S a vágy vajon egy stabil, fix pont, vagy inkább valamiféle mozgás? Állandó-e a vágy vagy változó, vagy csupán a vágy tárgyai, vagyis amire vágyunk, azok változnak? S vajon van-e kapcsolat a vágy és a gondolataink között, vagy a vágy az egy a gondolatainktól független valami?
A vágy nyilvánvalóan egy ingerre adott reakció, vagyis érzékelés útján keletkezik. Például, látunk valamit, érzékeljük az érzékszerveinkkel, azaz kapcsolatba lépünk vele.
Aztán jön a gondolat, s azt mondja, például, hogy „ez nagyon szép, de jó lenne nekem”. Vagyis a gondolat, az érzékelésünket „megzavarva”, létrehoz egy ideál képet, s már ott is a vágy. A gondolat a vágy mozgása, a vágy mozgása pedig korlátozza a gondolat kapacitását azáltal, hogy a biztonság illúzióját adja.
Ki akarjuk elégíteni a vágyat. De miért? Miért akarjuk elérni ezt az ideálképet? Az érzékszervi érzékelésünknek és a gondolatainknak lenne ekkora hatalma felettünk, vagy pedig a vágy, mint minden mozgás, igényel természeténél fogva kielégülést, beteljesülést? Valóban hiányt élünk meg az érzékszervi érzékelésünk pillanatában, vagy ez csupán a gondolat játéka?
A kielégülés, a beteljesülés az öröm érzése. De vajon ez a kielégülés, ez az öröm a vágy kielégülése által érhető el, vagy éppen akkor történik meg, amikor a vágy véget ér? Az élmény pillanatában van-e öröm, vagy az élmény megélése után maga az élményre való emlékezés, az élmény
emléke-e az öröm? Abban a pillanatban, amikor örülünk, tudunk-e róla, hogy örülünk? Nem a gondolat „emlékezik és akar” többet az élmény emlékéből, az örömből, miközben pedig az öröm magától is jelen van?
Van-e valójában kapcsolat a vágy és az öröm között? Mert ha nincs, akkor miért hajszoljuk az örömöt? Miért annyira fontos ez az öröm, miért üldözzük annyira?
S amikor nem érjük el, akkor pedig miért sértődünk meg, leszünk feszültek, dühöngünk és gyűlölködünk, majd pedig miért építünk falakat magunk köré, és szigetelődünk el? Amikor pedig meg akarunk szabadulni ettől a szenvedéstől akár úgy, hogy kontrollálni akarjuk a vágyunkat, akár pedig úgy, hogy egyszer s mindenkorra véget akarunk vetni neki, akkor a változtatásra irányuló törekvésünk nem maga is egyfajta vágy, aminek alapja ráadásul a szenvedés? A szenvedésből, a szenvedés alapra építve elérhető-e az az öröm, amire vágyunk? S a szenvedés nem éppen akkor jelenik meg, amikor a vágyat ki szeretnénk elégíteni? A vágy minden áron történő kielégítése, beteljesítése helyett nem a vágyódás forrását kellene inkább megvizsgálnunk, s nem arra kellene rájönnünk, hogy mi ad folytonosságot a vágynak?
Mi van jelen akkor, amikor a vágy véget ér? S mi van jelen végig a vágyakozás ideje alatt is? S mi van jelen a vágy megjelenése előtt? Vajon nincs ott végig az, amit szeretnénk, csak a vágytól nem látjuk? Vajon nem éppen a vágy hívja életre a hiányérzetünket, miközben éppen arra mutat rá, ami ott van, ami már rég ott van, és végig ott is volt? S amikor pedig azonosítjuk magunkat a vágyakozás érzésével, akkor nincs ebben az „akarom”-ban ellenállás és félelem is, ami miatt a vágyakozásunkat éljük csupán és nem a vágyunk tárgyát, nem azt, amire a vágy rámutat?
A vágy nem egy elrejtett azonosság? Hiszen már azok vagyunk, amik lenni akarunk. Vagy lehetséges-e keresnünk olyat, ami idegen, amit még nem ismerünk, amit még nem találtunk meg? Tudunk-e olyanra vágyni, amiről azt sem tudjuk, hogy létezik? S valójában ad-e a vágy újat? Mert például, amikor tapasztalatra vágyunk, akkor nem a folyamatosságra vágyunk, vagyis annak a folytatására, ami volt? Ha pedig így van, akkor az nem lehet új.
Nem tetszik, ami jelen van, azt szeretnénk, ami nincs jelen. Van ennek értelme? Hiszen ki az, akinek nem tetszik a Jelen? Ő nem a Jelenben van? Ő nem maga a Jelen? Ki az, aki foglalkozik a vággyal, s kielégíteni, kontrollálni próbálja azt? Amennyiben a kontrollálással növeljük a vágyat, akkor nem mi magunk vagyunk a vágy?
A vágyódásunk forrása én, magam, aki vagyok. Az én, ami vágyódik, az az én, ami után vágyódik. Vagyis az én, ami vágyódik csak egy színezete a vágyott énnek. Ugyanaz a két én, nincs két én. MI vagyunk. Nincs távolság Önmagunktól Önmagunkhoz. Így nincs helye semmilyen vágynak, erőfeszítésnek, elmozdulásnak. Nincs hová. A vággyal elfedjük Önmagunkat Önmagunk elől. A vágy az érzékelés esszenciája, az új tapasztalások, új formák érzékeléséé, amit beárnyékol a környezetünk, a tapasztalataink, a függéseink, a hajlamaink, a vérmérsékletünk stb.
Ez a jelmezünk. Önmagunkon kívül semmi nem fed el bennünket. Önmagunkkal fedjük el Önmagunkat. A vágy Önmagunk vagyunk, EGY vagyunk vele. Nincs különálló vágy. Amire vágyunk, az vágyik ránk, hiszen azzal vagyunk EGY. Azzal találkozunk, amire Igazán számítunk. Önmagunkkal Önmagunkban Önmagunk által létezünk. Természetes létállapotunkban ragyogunk. Ragyogunk, Boldogok vagyunk.

Szeretettel: Júlia