Amikor látszólag valami újat látunk, akkor olyan friss szemmel nézünk, hogy szavunk sincs. Talán nem is nézés ez, hanem sokkal inkább észlelés, hiszen nincs előzetes tudásunk, információnk, fogalmunk, elképzelésünk arról, hogy mit is nézünk. De vajon hol van ilyenkor az érzelem? Vagy csupán észlelés van?
S amikor látunk valamit, és azt mondjuk rá, hogy „szép”, mire alapozzuk ezt a kijelentésünket? Mitől függ, hogy azt mondjuk, hogy „szép”, és nem azt, hogy „csúnya”, és mitől függ, hogy reagálunk-e egyáltalán? Mitől vonzódunk, vagy mitől taszít bennünket az, amit látunk? Vajon mit találunk a „szép” szó mögött, mit rejt? Érzelmet? S ha érzelmet, akkor mi van az érzelem mögött? Gondolatok? Előítélet? Elképzelés? Valamiféle minta? Kondícionáltság? Egy szóval a múltat találjuk, a memóriát? S vajon akkor a múlt alapján reagálunk és mondjuk azt, hogy „szép”? Az érzelem maga is a múlt lenne? Egy reakció lenne csupán, amit gondolatok előznek meg, s majd végül a gondolatok is rögzítenek? S ha nem lenne gondolatunk, nem lenne érzelmünk sem?
Vagyis az érzelem csak akkor jelenne meg, amikor a memóriából érkező gondolaton, elképzelésen, vagyis a múlton keresztül nézünk valamit?
Az érzelmek megnevezése egyértelműen egy gondolkodási folyamat, hiszen a gondolat ad nevet az érzelmeknek, a gondolat különböztet meg jó és rossz érzelmet. Amikor pedig tovább gondolkodunk egy adott érzelemről, és beintegráljuk azt, érzésnek nevezzük el. Például, meghallunk egy zenét és örülünk, más szóval az öröm érzése jár át bennünket. Ugyanakkor amint elnevezzük örömnek ezt az érzelmet, az öröm érzése a gondolat területére kerül. S innentől valójában már nem is öröm, hanem gondolat csupán. Amikor gondolkodunk egy érzelemről, az már gondolat és nem érzelem. Az öröm eltűnik, amint a memóriába kerül.
Az érzelmek tehát a gondolatok területén belül értelmezhetőek. Gondolkodunk a múltról, a jövőről, hogy mi volt, vagy mi lehet. Emlékszünk valamire, felidézzük azt a hozzá kapcsolódó érzelmekkel együtt, majd a gondolatokkal tovább mozgatjuk a jövőbe. A gondolkodás a múltról, a jövőről, a gondolat, mint az idő mozgása hívja elő az érzelmeket, s az érzelem, mint reakció tűnik elő. Az érzelmünk a reakciónk. Egy reakció pedig addig van bennünk, amíg van egy elképzelésünk arról, amire reagálunk. Ha nincs elképzelésünk, akkor csak észlelünk, hiszen új nekünk.
Gyakran azt gondoljuk, hogy annyira erősek az érzelmeink, hogy képesek eluralni is bennünket, ezért is félünk az érzelemmel maradni. De valóban ennyire erősek az érzelmeink? Tényleg képesek irányítani a cselekedeteinket? Tényleg képesek megakadályozni, hogy tisztán lássunk, és tisztán cselekedjünk? Megváltoztat-e egy átélt érzelem bármit is? Megváltoztat-e egy jellemet? Hozhat-e valódi átalakulást, változást, vagy csupán valami felszínes, akár átmeneti változást? Az érzelem van hatással a jellemre, vagy az, amit az érzelemről gondolunk, vagyis a hozzáállásunk az érzelemhez? S vajon a gondolat segít-e egyáltalán felismerni az érzelmet?
Az érzés bennünk azt mondja, hogy hat ránk az, amit a világ tesz. Például, elvágjuk a kezünket, és fájdalmat érzünk, vagy azt mondja valaki, hogy hazugok vagyunk, és mi bedühödünk. Mindkét esetben meg vagyunk bántva. De vajon MI vagyunk megbántva, vagy van egy kép, amit magunkról alkottunk magunknak, és az van megbántva?
A kép magunkról egy gondolkodási folyamat. Például, azt gondoljuk magunkról, hogy soha nem hazudunk, és erre most azt kapjuk, hogy de igen, és már meg is bántódtunk. Tehát a gondolkodási folyamat és ezáltal a kép bántódik meg. A kép magunkról azonban, mivel hamis, mindig meg fog bántódni. Akkor viszont tudunk-e kép nélkül élni, azaz elképzelések, előítéletek, vélemények, mércék, következtetések stb. nélkül? Vagy netán meg akarjuk tartani a korábbi sérelmeinket, mert valójában kedveljük azokat, és örömünket leljük abban, hogy mi is megbántsunk másokat? Megbántanak és tovább akarjuk adni, mi is meg akarunk bántani másokat, miközben a dühünk és ellenállásunk egyre csak erősödik?
Ha szembe megyünk azzal, ami képet alkottunk magunkról, már meg is vagyunk bántva. Azonban ha Valódi, Teljes Figyelemmel vagyunk a lehetséges megbántódás pillanatában, ott vajon rögzül-e bármi is? A Valódi Figyelem lángja nem égeti el a sérelmeket? S jelen van-e egyáltalán az érzelem a tapasztalás közben? Érzünk-e bármit is, amikor benne vagyunk a tapasztalásban, vagy csak utána? S vajon akkor az érzelem elkülönül tőlünk, vagy a részünk, vagy mi magunk vagyunk az érzelem? Például, amikor azt mondjuk, hogy „le kell fojtanom ezt az érzelmet, mert zavar ez az érzés”, akkor vajon hol van ez az érzelem, amivel ilyen konfliktusba keveredtünk?
Amíg azt feltételezzük bármely érzelemről, hogy ellenállunk neki és különáll tőlünk, addig feltételezzük azt is, hogy tudunk és kell is vele bármit kezdenünk, például elfojtani, kontrollálni, kifejezni, átadni stb. De hogyan tudnánk mindezt megtenni, ha különáll tőlünk? Tényleg különáll tőlünk ez az érzelem vagy csupán a gondolat sugallja ezt nekünk? Ha különáll, akkor mi dolgunk vele? Ha nem, akkor lehetséges-e önmagunkat lefojtani, vagy hogyan másként szabadulhatnánk meg ebből az érzelmi állapotból? Létezik netán egy ellentétes érzelmi állapot, amibe el tudnánk jutni, vagy pedig csak ennek az érzelemnek a vége lehetséges? S véget érhet-e az érzelem? Ha mi akarunk véget vetni neki, akkor konfliktusba keveredünk vele, s így nem lesz vége, hiszen a vége az lenne, hogy nincs konfliktus. Ahhoz, hogy vége legyen valaminek, nem lehet ott az, aki véget akar vetni neki, vagyis az ottlétével, és azzal, hogy véget akar vetni, azzal tartja fenn a konfliktust.
Ha pedig az érzelem mi vagyunk, akkor csak vele lenni tudunk, EGY lenni vele. Nézzük például a ragaszkodás érzését. Létezik-e olyan, hogy miközben a ragaszkodást érzem, akkor vagyok én, aki érez, az érző, és van a ragaszkodás, vagy pedig csak a ragaszkodás van, a ragaszkodás érzése, s vele együtt a birtoklásé, a féltékenységé stb.? Azt mondom, „én ragaszkodom”, vagyis „én vagyok a ragaszkodás”. Ha pedig én vagyok a ragaszkodás, EGY vagyok vele, én vagyok az, akkor csak a ragaszkodás van. S vajon létezik-e ragaszkodás, amikor az érző, aki érezné azt, nincs jelen? Amikor pedig nincs ragaszkodás érzés, akkor vajon van-e én, van-e érző?
Létezik-e érzés érző nélkül?
Amint felismerjük, hogy az elkülönülés illúzió, és valójában EGY vagyunk az érzelemmel, az érző eltűnik, az érzelem pedig feloldódik magától. Hatalmas, mély béke és nyugalom ez, melyre semmi nincs hatással. Az Egyetlen Igazság, ami örök és változatlan, s mely kivétel nélkül mindenkit és mindenhol örökké átölel: a Szeretet, a Szeretet mindenek felett.

Szeretettel: Júlia