De vajon miféle önbizalom ez, kinek az önbizalma ez, s mi adja ezt az önbizalomérzést? S valóban erre a fajta önbizalomra van szükségünk? S ha igen, akkor miért nem adatik meg a létezésünkkel együtt, vagy miért okoz nehézséget az elérése és a folyamatos fenntartása? Nem lehet, hogy bármennyire is magabiztosnak tűnünk, a Valódi Önbizalomnak nyoma sincs?
Önbizalom-e az, ami az önmagunkról alkotott pozitív képünkön, önszeretetünkön, a külső megjelenésünkön, a belső harmóniánkon vagy a saját erősségeinknek vélt adottságainkon és képességeinken, a megszerzett tudásunkon, tapasztalatainkon, elképzeléseinken és a vélt sikereinken alapul? Önbizalom-e az, amikor elégedettek vagyunk magunkkal és az életünkkel, s így bátran alkotunk ítéletet és formálunk véleményt, vagy netán gyakorlunk hatalmat? Önbizalom-e az, amikor annyira céltudatosak vagyunk, hogy nem hasonlítgatjuk magunkat másokhoz, és sem a kritika, sem a kudarc nem tántorítanak el?
Önbizalom-e tehát az, ami bármin alapul, bármihez köthető és így bármitől vagy bárkitől is függ? Vagy a Valódi Önbizalom Szabadság?
Mivel úgy nőttünk fel, hogy mindig megmondták mit tegyünk, vagy mit ne, egész életünket végig kíséri a függés valamitől. Hiszünk valamiben, elveket, nézeteket, mintákat, elképzeléseket követünk, és mindemellett következetességre, folyamatos stabilitásra és állandóságra törekszünk. Célokat tűzünk ki, tapasztalatokat, élményeket, tudást halmozunk fel, hogy a bennünk tátongó üresség, elégedetlenség és magány érzését megszüntessük. Majd pedig a kialakult értékrendünk alapján megítéljük egymást, magunkat, a helyzeteket és mindent is.
Ahogy minél több mindent szerzünk, és minél következetesebben kitartunk, annál fontosabbnak érezzük magunkat: „Megcsináltam, megszereztem, én vagyok az, akinek ez sikerült, képes vagyok rá, jó vagyok benne stb.” Az „én” és az „enyém” érzése látszólag magabiztossággal tölt el bennünket, sőt büszkeséggel is. Azt hisszük, hogy ilyen életvitellel erősek lehetünk, sőt, hogy ezek a viselkedések tartanak fenn bennünket. De vajon észrevesszük-e, hogy mindeközben csak az önzésünk növekszik? Az így szerzett önbizalom ugyanis nem lehet teljes, hiszen már, amikor nekiállunk kezdeményezni, azt is a múlt alapján, a memóriánkból tesszük.
A magabiztosság érzetünk tehát mindössze egy tapasztalat vagy tudás folytatása, vagyis a korlátolt kis „én” bizonyos cselekvéseihez köthető, a kis „én” kiterjesztése. Lehet, hogy elérjük, amit szeretnénk, és lehet, hogy a függésünk ad némi biztonságérzetet is. Azonban a szerzés folyamatában végig ott a félelem, ellenállunk, elkülönülünk, a makacsságunk és arroganciánk egyre csak fokozódik, és közben hiányzik az egyéni felelősségvállalásunk. A látszólagos biztonságot nyújtó erőforrásaink fenntartása válik a szokásunkká, és nem vesszük észre, hogy valójában külső, múlandó dolgokra támaszkodunk. Gondolatokkal és gondolatmintákkal élünk összhangban, a következetesség iránti vágyunk adja az erőnket, miközben pedig szűklátókörűek és korlátoltak vagyunk. Nem látjuk be, hogy a bátorság csupán gyerekesség és felszínesség, és hogy minél kezdeményezőbbek, minél törtetőbbek vagyunk, annál bizonytalanabbak is. De hogyan is jelenhetne meg számunkra az Igazi Erő, a Valódi Önbizalom, ha fel sem merül ennek a szükségessége?
Vajon látjuk-e, hogy abból a függési folyamatból próbáljuk meríteni az erőnket, melyben félelem és konfliktus van, versengés, irigység és féltékenység? Látjuk-e, hogy az azonosulás bármivel, bárkivel is, ugyan erősíti a kis „én”-t, de magányossá is tesz, és a magánytól való menekülés során további függésekbe sodor, míg végső soron csökkenti az erőnket?
Látjuk-e, hogy az erőfeszítés által elért magabiztosság hamis és nyugtalan? S vajon meg tudjuk-e tenni, hogy ne legyünk következetesek, vagyis ne kövessünk tudást, tapasztalatot, illetve, hogy a szerzést, a tapasztalásokat ne használjuk a kis „én” növelésére? Meg tudunk-e szabadulni az ilyen értelemben vett függéseinktől?
Ha észrevesszük, hogy hiányzik az önbizalmunk, arra törekszünk, hogy megszerezzük azt. Így azonban azonnal a szerzés kerül a figyelmünk középpontjába, majd a még többet, még nagyobbat szerzése. Ezért aztán elfogadjuk a befolyást, és megfelelünk neki. De vajon megtalálhatjuk-e az Önbizalmat bármiféle tekintély által, vagy éppen azáltal, hogy nem figyelünk arra, mit gondolnak, mit mondanak rólunk mások? Szert tehetünk-e az Önbizalomra ún. pozitív gondolatok erőltetésével, öndicsérettel, a sikereknek vélt dolgokra való fókuszálással, újabb és újabb teljesíthetőnek tűnő célok kitűzésével, a komfortzónából való kilépéssel, jutalmazással, netán büntetéssel, a vélt gyengeségeink fejlesztésével?
Az Önbizalomhoz nem Önmagunkhoz kellene fordulnunk, nem Önmagunk Valódi Ismeretére lenne szükség? Nem arra lenne szükség, hogy pillanatról pillanatra mindent tudjunk magunkról, hogy nyitottak legyünk mindenre, ami vagyunk? Nem arra lenne szükség, hogy megismerjük magunkat teljesen, és ne feltételezgessünk, és ne azt kergessük, hogy milyennek kellene lennünk?
Amikor Tudatába kerülünk magunknak, amikor minden pillanatban úgy látjuk a dolgokat, ahogy vannak, úgy látunk, ahogy vagyunk, ítélkezés, összehasonlítás, választás nélkül, előítélet és következtetés nélkül, anélkül, hogy a csodálatot keresnénk, vagy a kritikát igyekeznénk elkerülni, akkor Végtelen Szabadságot találunk. Egy folyamatos felfedezésen, éberségen, érzékenységen keresztül megértjük a gondolatainkat, az érzéseinket, az elképzeléseinket, s mindazt, ami zajlik, AMI VAN. Tudunk, Tudatában vagyunk, és ebből a Tudásból, Tudatosságból előtűnik a saját magunk fontossága nélküli, a kis „én”-től mentes, Valódi Bizalom. Szabadok vagyunk. Örömöt, Életteliséget, Könnyedséget, Békét élünk. Feltárul előttünk az Igazság, a Teljesség, a Szeretet Végtelen Csendje.
A Valódi Önbizalom Valódi Önismeret, ami Tudja, MI vagyunk. S ez a Bizalom a Teremtésben a Teremtés maga.

Szeretettel: Júlia