Önmagunk ismerete nélkül nincs meg a Tiszta alapunk a cselekvéseinkhez, hiszen nincs meg a Helyénvaló Tiszta szemlélet, s ebből következően a Helyénvaló Tiszta szándék, erőfeszítés és cselekvés sem. Önmagunk ismerete nélkül minden cselekedetünk a kis „én”-ünk tudatlanságából ered, vagyis zavarodottságból, ellentmondásból, ami további zavarodottságokat és ellentmondásokat szül.
Fel kell tehát térképeznünk, és mélyen megismernünk az emberi természetünk működését, azt, hogy hogyan és milyen minták alapján éljük az életünket, milyen irányokat követünk, mi hajt bennünket.
De vajon képesek vagyunk-e magunkat objektíven megfigyelni, és vajon szükségünk van-e ehhez bármiféle technikára, módszerre, bármilyen kívülről jövő információra, vagy netán elemzésekre? Vagy éppen ellenkezőleg? Mindezek a technikák, módszerek, információk és elemzések csak megzavarnák a megfigyelésünket?
Önmagunk tudatossága, önmagunk természete a kapcsolatokon keresztül nyilvánul meg, ahogy viselkedünk, ahogy reagálunk a kapcsolatainkban. De vajon meg
tudjuk-e figyelni magunkat úgy viselkedés és cselekvés közben, hogy elkerüljünk mindenféle megítélést, összehasonlítást, és csak azt nézzük, amik vagyunk? Képesek vagyunk-e így, pusztán szemlélni azt, ami történik, bármiféle gondolati és érzelmi reakció nélkül?
Megítélni könnyű, hiszen az elménk tele van múltbeli tapasztalatokkal, s így előítéletekkel, igényekkel, vágyakkal és ellenállásokkal. Azáltal, hogy megítéljük, és nevet adunk a megismerendő dolognak, részünkről nemcsak, hogy lezártnak tekintjük a megismerési folyamatot, hanem még el is lökjük magunktól a megismerendő dolgot. Megszűnik vele a közvetlen kapcsolatunk, a név közénk és a dolog közé áll. Az összehasonlítás pedig azonnal megjelenik, amint az érdeklődésünk nem elég erős aziránt, hogy megfigyeljük, megismerjük magunkat, hanem inkább arra irányul, hogy minek kellene most lennie, történnie, milyennek kellene most lennünk, hol és mit kellene csinálnunk, stb. Fontos tehát látnunk, hogy megvan-e az elég erős érdeklődésünk önmagunk megismerésére, vagy inkább gyorsan alkotunk egy ítéletet és megyünk is tovább, mert azt hisszük, hogy már mindent értünk. S ha pedig nincs meg ez az erős érdeklődés, akkor miért nincs? Kényelmesek vagyunk talán, vagy félünk?
Meg akarjuk ismerni magunkat, de mégis félünk? Félünk a kényelmünk vagy a vélt biztonságunk elvesztésétől?
Ha meg akarjuk ismerni magunkat, ha meg akarunk érteni bármit is, akkor Csendes nyugalomban kell lennünk. Amint belátjuk az ítélkezés hiábavalóságát, és hátra hagyjuk azt, akkor nemcsak, hogy meg fogunk állni, hanem mindenféle elemzés és kutatás nélkül, azonnal tudatába is fogunk kerülni a viselkedésünk motivációjának, okának. Meglátjuk a gondolkodásunk és a cselekvésünk teljes folyamatát. Félre fogjuk tenni azt a késztetésünket, hogy minden áron választ akarjunk, megoldást akarjunk, eredményt akarjunk. A gondolkodás helyett érzékenyek leszünk, minden érzékszervünkkel nyitottak, hogy elérjen hozzánk a megismerni, megérteni valónk tartalma. Engedni fogjuk, hadd tárja fel a megismerni való dolog saját magát anélkül, hogy mi értelmeznénk azt. Be fogjuk azt is látni, hogy a gondolataink nem tudnak megoldást adni, hiszen a gondolataink mindössze a memóriánk válaszai, vagyis a múlt, miközben az Élet a Jelenben történik, itt és most, és a kihívások mindig újak. Ha pedig azt hinnénk, hogy elegendő csak kontrollálni a gondolatainkat ahhoz, hogy a megfigyelésünk zavartalan legyen, akkor fel fog merülni bennünk az a kérdés is, hogy a gondolatok kontrollálása nem csupán a gondolatok közti választás-e. S ha igen, akkor a gondolkodó én nem maga is a gondolatból fakad-e, s ilyen értelemben nem magunk is a múlt eredményei vagyunk-e.
Ismerni akarjuk magunkat. De vajon kik is vagyunk? Miért mondja mindenki saját magáról azt, hogy „én”? Valójában nem azok vagyunk, ami éppen most zajlik, MI, itt és most, EGYÜTT?

Szeretettel: Júlia