Mi, emberek hoztuk létre ezt a világot az összes elkülönülésével, egyenlőtlenségével, konfliktusával, s így, hogy milyen a világunk, abban hatalmas a felelősségünk.
De vajon mi a saját egyéni szerepünk és felelősségünk abban, hogy mi zajlik most a világunkban? Mit tegyünk egyénként? Vagy mit tegyünk együtt?
Éreztük-e valaha is azt, hogy nem tudunk magunkban élni? Belegondoltunk-e abba valaha is, hogy már csak az életben maradásunkhoz is igenis szükségünk van mindenre és mindenkire magunk körül? Ismerjük-e azt az érzést, hogy együtt? Vagy csak azt ismerjük, hogy milyen a saját egyéni érdekeinket hajtani?
Látjuk-e, hogy fizikai túlélés akkor lehetséges, ha az emberek összegyűlnek, és azt mondják, hogy ez nem az én egyéni problémám, hanem a Mi problémánk, hogy megoldjuk? Látjuk-e, hogy amíg úgy tekintünk az Életre, hogy van az én problémám, és van a te problémád, és nekem semmi közöm a te problémádhoz, mert épp elég a magam baja, addig mindig is a sajátnak tekintett probléma lesz a fontosabb?
Látjuk-e, hogy amíg van nekem egy elképzelésem, egy tervem az életemre, és van neked egy elképzelésed, egy terved, és neki, és így tovább, addig mindig is az elképzelések, a tervek lesznek a fontosabbak, s mindig is egymással fogunk küzdeni? S vajon látjuk-e, hogy amíg az egyéni érdekeink mentén kapcsolódunk, addig éppen attól a helyzettől, attól a világtól fordulunk el, amiben szeretnénk, ha változás történne?
Amikor már belátjuk, hogy egyedül semmit nem tudunk létrehozni, kapcsolódni szeretnénk. De vajon van-e egyáltalán olyan érzésünk, hogy egyedül vagyunk? Érezzük-e azt, hogy valójában nem vagyunk elkülönülve? S vajon van-e kapcsolatunk bárkivel is, vagy csak azt hisszük? Figyelünk-e a másikra, értjük-e a másikat? Van-e olyan érzésünk, hogy úgy igazán kapcsolódunk vele?
Összehoz-e bennünket egymással például egy közös érdek, érdeklődés, érzelmek, gondolkodásmód, egy eszme, vagy eszmerendszer, hit vagy vallás, vagy netán egy vezető, akit követünk? Nem arról van inkább szó, legyen akár az egy baráti kapcsolat, párkapcsolat, család, munkatársi kapcsolat, vagy bármilyen érdek mentén történő kapcsolódás, egyesületbe, közösségbe tömörülés, hogy az ilyen kapcsolatok, szerveződések mindössze az egyének gyülekezete, de nincs Valódi Kapcsolódás, nincs Valódi Együttműködés?
Nem arról van szó, hogy a Valódi Kapcsolódás helyett mindössze viselkedünk aszerint, ahogy sikerül értelmeznünk és lefordítanunk magunk számára az adott kapcsolati forma célját, eszméit és szabályait?
Összehoz-e bennünket egy örömteli esemény vagy egy tragédia? Együtt tudunk-e ilyenkor valóban lenni?
Össze tud-e hozni bennünket maga az esemény, vagy a jó és a rossz érzéseink, a szükség, a kétségbeesés, a megfelelés vagy a félelem? Vagy mindezek inkább az egymástól való elkülönülésünket erősítik csupán?
Nem akkor tudunk-e igazán összejönni, amikor legyen az bármilyen helyzet, de félretesszük a saját egyéni érdekeinket, félretesszük a saját egyéni problémáinkat, az egyéni nézőpontunkat, gondolkodásmódunkat, megítéléseinket, a korábbi tapasztalatainkat és az azokból történő egyéni következtetéseinket, és eggyé válunk a Jelen pillanat Igazságával, a Valósággal? Nem akkor tudunk-e igazán összejönni, amikor elfelejtjük magunkat, a személyes kis „én”-ünket, a félelmeinket, a vágyainkat, a szándékainkat, a tetszéseinket és nem tetszéseinket, a képességeinket és a hitünket, és Teljesen Szabaddá válunk, Függetlenné? Függetlenné, hiszen nem különülünk el? Nem különülünk el, vagyis EGYEK vagyunk, EGYÜTT vagyunk, egyedül állunk és kapcsolódunk, Valódi Kapcsolódást élünk, itt és most? S mindez vajon nem maga a Szeretet, amik valójában vagyunk?

Szeretettel: Júlia