Valaki más mondja, hogy bűnösök vagyunk, vagy Mi mondjuk magunknak? Valaki más gondolja azt, hogy valamit nem úgy kellett volna, vagy MI magunk? Valaki mástól tudtuk meg, hogy bűnösnek érezzük magunkat, vagy Mi magunk érezzük ezt?
Tegyük fel, hogy folyamatosan megzavarnak, piszkálnak, zaklatnak, megítélnek, számonkérnek, fenyegetnek és zsarolnak bennünket, mi pedig elkezdjük bűnösnek érezni magunkat. A bűnösség érzése tehát egy szükségszerű, természetesen bekövetkező emberi reakció lenne, egy reakció arra, ami ér bennünket? Egy olyan érzés, ami alapvetően nincs is jelen bennünk? A bűn nem a miénk? Vagy éppen ellenkezőleg? A bűnösség érzése már eleve bennünk van, s ezért ér bennünket ennyi támadás? Vajon honnan ered a bűn?
Kellő tudatosság hiányában az egyik fő működésünk az, hogy a saját vélt Szeretet hiányunk, elégedetlenségünk, sikertelenségünk és félelmeink terhe miatt bűnösnek kiáltjuk ki embertársunkat. Szinte bármi áron, de megpróbáljuk elérni, hogy bűnösnek érezze magát. Azt képzeljük ugyanis, hogy ezáltal hatalmat gyakorolhatunk felette, és úgy irányíthatjuk, azt csinálhatunk vele, amit csak szeretnénk. Mindeközben azonban nem vesszük észre, hogy ahhoz, hogy őt bűnösnek kiálthassuk ki, nekünk is a bűnösség érzésével kell rendelkeznünk. S így végső soron nemhogy nem szabadulunk meg az önostorozó, mártír szenvedésünktől, hanem még az önmagunk elől is eltitkolt bűnösség érzésünk is csak tovább erősödik. Amikor ugyanis szavakkal vagy tettekkel, nyíltan vagy burkoltan, célozgatásokkal, szemtől szemben vagy a háta mögött, pletykákat terjesztve róla, bántjuk, azaz megítéljük, kritizáljuk, kérdőre vonjuk, számonkérjük és alaptalanul meggyanúsítjuk embertársunkat, vagy netán még azt is hagyjuk, hogy mások is ezt tegyék vele, akkor egyúttal önmagunkat is bántjuk. Így pedig akár meglátjuk, akár nem, de nemcsak ő, a vádlott, hanem mi, a vádlók is azt hihetjük, hogy valami rosszat csináltunk. Majd pedig mindketten szép lassan elkezdhetjük megkérdőjelezni magunkat, minden megnyilvánulásunkkal együtt, és önmagunkban kereshetjük minden történésnek az egyszemélyi felelősségét. Eljuthatunk oda, hogy például mondunk valami nem túl kedveset valakinek, aki aztán balesetet szenved, mi pedig máris azt gondoljuk, hogy „ó, de borzasztó, milyen bűnt követtem el”. Mondtunk valamit, ez tény. Bűnt érzünk, ez is tény. De vajon tényleg bűnösök vagyunk, tényleg bűnt követünk el ilyenkor? Valóban van köze a két történésnek egymáshoz? Kit érzünk bűnösnek valójában? Csak magunkat, vagy csak a másikat, vagy mindent és mindenkit is? S vajon miért olyan erős a saját, egyéni bűntudat érzésünk? Miért vesszük az egész történést magunkra? S valóban magunkra vesszük?
Talán azért, mert azt képzeljük, hogy létezik egy kis „én”, mellyel azonosulva egyszemélyben irányítunk, és szabjuk meg a dolgok menetét, miközben a felelősségünket hárítjuk? Önző módon semmibe veszünk mindent és mindenkit, beleértve magunkat is? Ezáltal pedig annyira semminek érezzük magunkat, hogy már bűnösnek lenni is valami? Már az is több, mint a semmi? Sőt, már maga a bűnösség gondolata is biztonságérzetet ad? A bűnösség érzése által pedig figyelemhez, hatalomhoz jutunk, többnek, nagyobbnak érezzük magunkat másoknál?
Akárhogy is, de megítéljük ahogy viselkedtünk, amit tettünk, s mivel jók szeretnénk lenni, még a düh érzését is hárítani próbáljuk. Bántjuk magunkat, szégyenkezünk, hogy miért nem tudtunk többet, mást tenni, s közben pedig várjuk a feloldozást, hiszen nem akarjuk, hogy haragudjanak ránk. Azt szeretnénk, hogy elfogadjanak, megértsenek bennünket. S ha majd elfogadnak, akkor mi is elfogadjuk magunkat, addig pedig hibásak, bűnösök maradunk.
De vajon tényleg bűnösök vagyunk, tényleg létezik a bűn? Nem lehet, hogy mi csupán, gondoltunk, mondtunk, tettünk valamit, megnyilvánultunk, reagáltunk valahogy, adtuk azt, amik éppen vagyunk? Nem lehet, hogy mindent megtettünk, amit csak tudtunk, de nem azért, mert azt akartuk, hanem csak mert azt tudtuk tenni? S egyáltalán lehet-e többet, vagy kevesebbet tenni bármikor is annál, amit teszünk? Lehet-e túl- vagy alulteljesíteni? S egyébiránt pedig nem lehet, hogy többet vagy mást szerettünk volna, de az nem adatott meg, s így a bennünk lévő bűntudat érzésre reagálva viselkedtek velünk úgy, hogy még inkább bűnösnek érezzük magunkat? S ez a viselkedés vajon nem kölcsönös, azaz nem mindkét félre jellemző, oda-vissza zsarolás önsajnálattal fűszerezve?
Mindenesetre, ha másokat bűnösnek, ellenségnek kiáltunk ki, az csupán arról árulkodik, hogy mi is bűnösnek, ellenségnek érezzük magunkat. Azonban ezt a kivetítés miatt nemigazán vesszük észre. Ha pedig mégis észrevesszük, akkor is tovább hárítjuk, hiszen annyira félünk bármi olyannak is az oka lenni, amit negatívnak ítélünk meg. De vajon nem csak azt lehet-e hárítani, elutasítani, tagadni, amivel eleve rendelkezünk?
Valójában egész nap önmagunkkal vagyunk elfoglalva. S amikor hirtelen történik valami, ami megzavarja ezt az énközpontú, önző működésünket, azonnal bűnösnek érezzük magunkat. Azt hisszük ugyanis, hogy valamit rosszul csinálunk, és ezért zavarnak meg bennünket. De vajon a bűnösség érzése nem azért jelenik meg éppen az énközpontú tevékenységünk közepette, hogy segítsen rálátnunk arra, milyen egyoldalú hozzáállást próbálunk erőltetni? Nem azt mutatja meg, hogy az énközpontúsághoz való ragaszkodásunk, illetve az azzal szembeni ellenállásunk eleve szenvedést okoz, és hogy ennek a kettősségnek, illetve magának a dualitás létezésének a hárítása minden problémánk okozója? Nem ez a hozzáállásunk tart bennünket félelemben, és hiteti el velünk, hogy nem MI vagyunk a Szeretet?
Amikor azt mondjuk, hogy „bűnösnek érzem magam”, akkor felismerjük és megnevezzük a bűnösség érzését, vagyis ráeszmélünk, hogy éreztük azt már korábban is. De mi lenne akkor, ha a bűnösség érzésének megjelenésekor nem neveznénk meg azt, hanem csak együtt lennénk vele? Vajon létezne továbbra is ez az érzés, vagy mindez csak szavak, gondolatok, memória, múlt? A gondolat mondja azt, hogy így vagy úgy kellene viselkednem, ezt vagy azt kellene tennem? A gondolat kelti a bűntudatot, vagy netán maga a gondolat, mint megosztó a bűn?
Van-e helye a bűnnek, amikor nem a gondolataink, az érzéseink, az ellentmondásaink, a félelmeink és a vágyaink uralnak? Van-e helye, amikor nemcsak egyoldalúan, a képzelt kis „én”-ünkkel azonosulva, az ő megítéléseit lekövetve próbáljuk élni az életünk? Van-e helye, amikor nem akarunk elmenekülni a Valódi Önmagunktól, hanem Alázattal és Tisztelettel elfogadjuk az Életet olyannak amilyen?
S vajon van-e helye akkor, amikor EGYÜTT vagyunk felelősek mindenért, ami velünk és a világunkban történik, amikor belátjuk, hogy Mi vagyunk a Világ, és a Világ Mi vagyunk?

Szeretettel: Júlia