A Boldogságról

De vajon miért keressük a Boldogságot? Valóban vágyunk a Boldogságra, valóban hiányzik nekünk, vagy csak azt képzeljük? A Boldogságot keressük-e, vagy csupán azt, ami helyettesíti, ami elégedettséget, Boldogságot hoz? S megtalálható-e a Boldogság dolgokban, illetve megtalálható-e a Boldogság egyáltalán, vagy a kergetése csupán illúzió? Van-e olyan, hogy nagybetűs Boldogság, tudjuk-e mi az, és mit jelent Boldognak lenni?
Kisbetűs boldogságot, azaz átmeneti örömöt, tudunk venni bárhol, sokféle módon. De vajon erre vágyunk, ezt szeretnénk, amikor a Boldogságot hiányoljuk? A Boldogság megvásárolható lenne, vagy amit megveszünk az csupán élvezet és kielégülés? A Boldogság egy megfogható valami lenne, aminek van konkrét helye térben és időben, és amit keresnünk kell? S ha igen, akkor hol található? A mulandó, ismert dolgokban, vagy valami ismeretlen, misztikus dologban? Vagy netán mindkettőben, és mindenben is? Minden is AZ? A Boldogság egy érzés lenne, ami az örök elégedetlenséggel függ össze? Egy reakció, ami elveszik majd előtűnik? Egy tapasztalat, aminek kezdete és vége is van? Egy emlékezés, a múlt? Vagy inkább olyan, ami örökké megújul, megmagyarázhatatlan, leírhatatlan, Végtelen, és az Igazsággal jön? A Boldogság a kivetülésünk lenne, vagy inkább valamiféle siker? Egy olyan valami, amiért másmilyenné kell válnunk, amiért erőfeszítéseket kell tennünk, netán szenvednünk is? Valaminek az eredménye, melléktermék, vagy talán egy végpont, egy célállomás, ahonnan nincs tovább? Elő tudjuk-e idézni a Boldogságot, vagy csak úgy megtörténik, egyszerűen csak úgy váratlanul megjelenik? Tudunk-e a Boldogság után menni, vagy a Boldogság jön hozzánk?
Amíg azt képzeljük, hogy a Boldogság személyes, keressük azt az utat, módszert, eszközt, ami a Boldogságunkhoz vezet. Azt hisszük, hogy a szerzés, a birtoklás, a lemondás, netán áldozathozatal és szenvedés meghozza számunkra azt. Célként tűzzük ki a Boldogságot, és valaki vagy valami megszerzése révén próbálunk szert tenni rá, miközben függővé is válunk attól, amiben azt megtalálni véljük. Felhalmozunk dolgokat, majd miután rájövünk, hogy ez nem ad Boldogságot, megpróbálunk lemondani a birtokolt javainkról, azaz a tagadást kezdjük el üldözni, ami azonban nyilvánvalóan a szerzésnek és a birtoklásnak csupán a másik formája. A szerzés, és a szerzeménnyel való foglalatosság fontosabb lesz számunkra, mint maga a Boldogság. Úgy érezzük, hogy meg kell védenünk a szerzeményünket, akármilyen kis értékűnek tartjuk is, hiszen ő a Boldogságunk eszköze. Ráadásul, mivel apró dolgok megszerzésével is megelégszünk, annyira felszínessé válunk, hogy nemcsak azt nem vesszük észre, hogy a szerzeményünk, az eszközünk átmeneti, hanem azt sem, hogy a Boldogság helyettesítője, utánzása csupán. Nem látjuk meg, hogy a birtoklás iránti vágyunk véget nem érő hatalom iránti vágyhoz vezet, s hogy amíg bármivel is azonosulunk, bármilyen mintát, értékrendet, mércét is követünk, a függésünk a Boldogság hárítása, hiszen az elkülönülés és a félelem illúzióját adja.
A Boldogság keresése nyilvánvalóan menekülés a boldogtalanságunk elől. De van-e értelme menekülnünk, vagy ez csupán korlátozás, egyfajta önvédelmi eszköz az Élet mozgásával szemben? Nem lehet, hogy önmagunk és minden más megítélése miatt állunk ellen és félünk, és ezért akarunk elmenekülni a ténylegestől, attól, AMI VAN? Vagy talán mivel az érzékszerveink kifelé nyílnak, könnyebbnek tűnik azt hinnünk, hogy a Boldogság valahol kívül található? De ha MI magunk szeretnénk Boldogok lenni, akkor nem MI magunkban kellene keresnünk a Boldogságot? Vagy netán nem is a Boldogság a fontos nekünk, hanem csak az, hogy a boldogtalanságunk véget érjen? Akkor viszont miért foglalkozunk azzal, hogy hogyan jussunk el a Boldogságba? A boldogtalanság és a Boldogság talán ellentétek? Van-e a Boldogságnak ellentéte?
A Boldogság nyilvánvalóan akkor jelenik meg, amikor a boldogtalanságunk oka megszűnik. Egy melléktermék tehát, és nem egy cél, vagyis keresni nem lehet. Akkor azonban miért nem a boldogtalanságunk okával, a szenvedésünk, a konfliktusaink előidézőjével, a kis „én”-ünkkel foglalkozunk? Talán úgy véljük, hogy nem élhetünk az elégedetlenségünk és a kiterjesztési vágyunk nélkül, a valamivé, a valami mássá válási törekvésünk nélkül? Azt hisszük, ha valóban elfogadnánk, AMI VAN, akkor megállna az Élet? Stagnálás és unalom lenne? Elveszítenénk az irányítást, és nem lennének céljaink? De minek is az irányítását, és milyen céljaink, kinek a céljai? Létezik-e egyáltalán olyan, hogy semmi nem történik? S vajon miért nem elég nekünk a Béke, a Nyugalom, a Csend, a Szeretet? Boldogságot akarunk, stabilitást, biztonságot, és mégis a küzdést választjuk. S amikor azt mondjuk, hogy „rendben, nem küzdök tovább, nem akarok többé mássá válni”, azzal is csak a küzdést, a nem elfogadását választjuk, annak, AMI VAN.
De akkor hogyan tudunk Boldogan élni? Tudjuk-e egyáltalán, milyen Boldogan élni, vagy csak a szenvedést ismerjük? Amit tudunk az a múlt, a múlt pedig az érzés, a reakció, a memória, azaz emlékszünk arra, hogy Boldogok voltunk. De vajon a múlt meg tudja-e mondani, hogy mi a Boldogság, tud-e Boldog lenni, vagy csak fel tudja idézni azt? S a felidézés az Boldogság? A felismerés az Boldogság, vagy csupán a memória válasza, s így a tapasztalást is akadályozza? S lehet-e a memória, a tapasztalat Boldog? Tud-e a gondolat Boldogságot hozni, vagy a gondolat maga is érzés, s így csupán az érzéseket tudja felidézni? A gondolat nemcsak afelé tud haladni, amit ismer? S a Boldogság ismert, vagy az ismert az csupán érzés és nem Boldogság?
Tudjuk-e, amikor Boldogan élünk? Tudatában vagyunk-e a Boldogság pillanatában annak, hogy Boldogok vagyunk, vagy csak a következő pillanatban emlékszünk vissza a Boldogság érzésére? Tudatában tudunk-e lenni a Boldogságnak, vagy csak a tapasztalat érzésének tudunk a tudatában lenni, és az már nem is Boldogság? Amikor tudatában vagyunk, hogy Boldogok vagyunk, akkor ott Boldogság van? Amikor Boldogság van, akkor tudatában vagyunk annak?
Tapasztalás közben nincs jelen sem a tapasztaló, sem a tapasztalt, csakis a tapasztalás. Így amikor Boldogok vagyunk, akkor nem vagyunk tudatosak magunkra, mint tapasztalóra, hanem később, amikor a tapasztalás elhalványul, akkor tudatosítjuk a Boldogságot. Az ilyen tudatosítás, az ilyen önismeret fontos. De amíg ezen vagy bármi máson keresztül próbáljuk elérni a Boldogságot, a Boldogság rejtve marad előttünk.
Boldog emberként nem mondjuk és nem is érzékeljük, hogy Boldogok vagyunk, hiszen megszabadultunk a kis „én”-ünk ítélkező, összehasonlító működésétől. Megszabadultunk az olyan énközpontú tevékenységektől és dolgoktól, mint a „tudom”, az „akarom”, vagyis a valamivé válásra, a felhalmozásra, a biztonságra való törekvéseinktől, a kivetüléseinktől, a múlt, a tapasztalatok és a tudás terhétől. Nem kergetünk élményeket, örömöket többé, hanem a Valódi Cselekvés áramlásában Létezünk. Éljük a Jelen varázsát.
S ekkor feltárul előttünk az Igazság, a Valóság, az önmaga által folyamatosan megújuló Boldogság, melynek sem oka, sem iránya, sem tárgya nincsen. A Létezés szépségének Ártatlan Tisztaságából a Valódi Érzékenység állapotában egyszer csak ott van a Végtelen, a téren és időn túli Szabadság, a Szeretet Csendje, a Valódi Boldogság.

Szeretettel: Júlia