De vajon valóban csak magunknak akarjuk mások sikereit, és nem szívesen osztozunk? Valóban vissza tudjuk tartani, amink van, vagy csupán nem látjuk tisztán, mikor, kinek és mit adunk? Netán bűntudatból, megfelelésből, érdekből adunk, feleslegesen, túlzó mértékben, s az irigységgel kompenzálunk? Vagy kérni sem tudunk, ezért inkább elveszünk, akár úgy, hogy fenyegetünk, zsarolunk?
S valóban azt akarjuk-e magunknak, amit irigylünk? Tudjuk-e, hogy mit akarunk, hogy mit irigylünk, vagy csak azt tudjuk, hogy mit nem? Közelébe mentünk-e valaha is annyira az irigyeltnek, hogy lássuk, mit akarunk valójában, vagy csupán elképzelésünk van róla? S vajon most akarjuk azt, amit irigylünk? Ha igen, akkor miért nincs most itt velünk? Talán nem állunk készen rá? S ha most ebben a pillanatban megkapnánk, hogy éreznénk magunkat? Örülnénk, lelkesen fogadnánk, vagy inkább megijednénk, ellenállnánk? Nem lehet, hogy éppen azért nem teszünk semmit, hogy megszerezzük azt, amit irigylünk, mert pontosan tudjuk, hogy nincs is rá szükségünk? Amiről pedig úgy véljük, hogy hiányzik nekünk, azt vajon nem mi utasítottuk el valamikor a múltban?
Az irigységhez két fél kell: az irigykedő és az irigyelt. De vajon az irigység valami élő dolog, vagy csak egy szó? Érzelem, vagy reakció? Állandóan jelenlévő valami, vagy csupán időnként? Velünk született-e az irigység, természetes, emberi tulajdonság-e, netán a túlélési ösztön velejárója-e, vagy inkább felvett, tanult hozzáállás és viselkedésminta?
„Minden jónak van irigye, és nem jó annak dolga, akinek nincs irigye”, tartja a mondás. De vajon szükségszerű-e az irigység? Talán megvéd bennünket? Vagy nélkülözhetetlen motivációt ad, inspirál, késztet? Segít fenntartani az akarásunkat, a törekvésünket, netán a versenyszellemünket? Szükségünk van rá önmagunk meghaladásához, akár olyan áron is, hogy agresszívan kisajátítva megszerezzük másoktól, amink nincs? Valóban szükségünk van általa bármiféle előnyre, merthogy annyira korlátozottak lennének az erőforrásaink?
Boldogít-e az irigység, vagy inkább növeli az elégedetlenségünket, s még irigyeltnek is félünk lenni? Elkülönít-e az irigység, egymás ellen uszít-e, vagy inkább összetartó, motiváló ereje van? Építő vagy romboló-e az irigység? Tehetünk-e különbséget jóindulatú és rosszindulatú irigység között, vagy a kettő egy és ugyanaz, és csupán irigység van?
Az irigység sokféle formában jelenik meg. Például vágyakozás a teljesítmény iránt, vagy mások szerencséjének, érdemeinek, sikereinek a kisebbítése, megkérdőjelezése, megmagyarázása irigy megjegyzésekkel, nyílt kritikával, hamis információk terjesztésével, pletykálkodással vagy akár rágalmazással is. Irigy emberként folyamatosan versengünk embertársainkkal, és megpróbáljuk mások életét korlátozni, akadályozni, aláásni és szabotálni sokféle módon, mint például, amikor látszólagos együttműködés és segítségnyújtás formájában félrevezetünk és késleltetünk, azaz kétértelműen kommunikálunk, információkat tartunk vissza, netán „véletlen” elfelejtünk, végül pedig, káröröm kíséretében, az irigyelt, sikeres ember társaságát elkerüljük, elszigeteljük, kiközösítjük és semmibe vesszük. De vajon ahogy másokkal viselkedünk, nem úgy viselkedünk egyúttal magunkkal is? Nem lehet, hogy az irigykedő és az irigyelt EGY? S vajon lehet-e jobban vagy kevésbé irigynek lenni, vagy az irigység az irigység, és csupán az iránya változhat, hogy mi iránt vagyunk irigyek?
Honnan ered az irigységünk? Talán onnan, hogy megítéljük saját magunkat, az eredményeinket, és tudni véljük, hogy mi lenne jó, jobb nekünk ahelyett, ami most VAN, amik most VAGYUNK? S a saját elképzeléseink, elvárásaink okán megélt csalódásainkkal, sikertelennek vélt helyzeteinkkel nem tudunk szembenézni?
Mindenesetre ahelyett, hogy megállnánk és magunkba néznénk, az elégedetlenségünk miatti tehetetlen dühünkben, védekezésképpen, kifelé figyelünk. Körülnézünk, ki milyen, kinek mije van, és már hasonlítunk is. S hogy miért nem jut eszünkbe magunkhoz hasonlítani magunkat? Nem lehet, hogy mindössze azért, mert alapvetően mégiscsak elégedettek vagyunk, és ez így értelmetlen lenne? Így inkább bűnbakokat keresünk, akiket okolhatunk a saját sikertelenségünkért, csak közben megzavar bennünket a különbség, amit felfedezünk. Mások ugyanis rávilágítanak bennünket a saját hiányosságainkra, amit azonnal úgy fordítunk le, hogy kevesebbek vagyunk. Ezzel pedig már ott is az irigység, a többre irányuló vágy, hiszen fenyegetőnek érezzük mások jólétét, és elkívánjuk tőlük azt.
S mivel félelmünkben negatív tulajdonságokkal ruházzuk fel az irigyelt személyeket, így a sikereik nem példaként, hanem éppen ellenkezőleg, veszélyt jelentenek számunkra. Mindez pedig odavezet, hogy elutasítjuk az irigyelt szerepét is, vagyis nem merünk kitűnni, több, jobb, szebb lenni, nehogy rossz szemmel nézzenek ránk. Nem merjük értékelni magunkat, s inkább magyarázkodunk, ha jól vagyunk, jól teljesítünk, nehogy nagyképűnek tűnjünk. Szemünkben tehát az az elfogadott, az a biztonságos, ami átlagos, ami nem különbözik, a büszkeség pedig negatívnak számít.
De vajon ennyire bizonytalanok, alkalmatlanok, céltalanok és életképtelenek lennénk, hogy míg másokat dicsérünk, felmagasztalunk és irigylünk, addig a saját értékeinkről megfeledkezünk? S valóban meg tudunk feledkezni? A magasztalásunk tud csakis másokról szólni? Valóban nem tiszteljük, nem becsüljük egyúttal magunkat is? Valójában, tudunk arra fókuszálni, ami nincs, vagy ez csupán egy mártír színjáték?
Akárhogy is, a vélt kisebbségi érzésünkben vágyunk különlegesnek lenni. Azonban ezzel a vágyunkkal vajon nem éppen a különlegességünkről mondunk le? Hiszen, ami nekünk másokban tetszik, annak nem éppen az ellenkezőjét erősítjük meg ilyenkor magunkban, s ezzel nem éppen leromboljuk magunkat? Vagy netán a vágyunkkal egy rejtett elismerést is kifejezünk az irigyelt, s így önmagunk felé is? Amikor például azt mondjuk, hogy „nézd, milyen jól néz ki”, s közben arra vágyunk, hogy bárcsak mi is ilyenek lennénk, azzal vajon azt erősítjük-e meg, hogy mi mennyire rosszul nézünk ki, vagy netán megdicsérjük az irigyeltet és magunkat is? Az irigységünk vajon nem arra mutat rá, hogy mennyire értékesek vagyunk, és hogy minden ember eredendően attól értékes, hogy egyéniség? A különlegességünk megéléséhez pedig nem inkább a különlegességünk elveszítésétől való félelmünket kellene felismernünk?
Az irigység negatív érzéseket is kivált belőlünk, mint például ellenségeskedés, rosszindulat, keserűség, gyűlölet, harag és féltékenység. Mi mégis benne maradunk az irigykedés körforgásában. Talán nem vesszük észre, hogy irigyek vagyunk még akkor sem, amikor hasonlítgatunk és többre vágyunk, mert azt hisszük, hogy hasonlíthatók vagyunk, és mert amivel hasonlítunk, az fontosabb lesz, mint az irigység? Vagy netán el lettünk, vagy el vagyunk kényeztetve, és fel vagyunk háborodva azon, hogy ami másoknak van, az nekünk miért nem jár, miért nem kapjuk meg? Sőt, mivel nem vállalunk felelősséget az életünkért, ezért azt is hisszük, hogy mi jobban meg is érdemelnénk azt, hiszen jobban tudnánk gazdálkodni vele? Ráadásul még olyanokat is gondolunk, hogy mások jobb sora csakis a mi rovásunkra történhet, ezt pedig nem hagyhatjuk? Vagy egyszerűen csak tetszik nekünk az irigység, hiszen kiszolgálja a többre, a másra irányuló birtoklási vágyunkat, a sikerorientáltságunkat és a dominanciát is? Szerintünk a Boldogsághoz birtoklás kell, a Szeretet pedig ragaszkodás?
Mivel belül semminek, s így magányosnak, boldogtalannak, érezzük magunkat, ki akarjuk tölteni ezt az ürességünket. Többet akarunk, mert csak a többet ismerjük. Ha pedig nem kapjuk meg a többet, akkor a kevesebbet akarjuk, ami szintén a több. De vajon lehetséges-e a több nélkül élni? Lehetséges-e az, hogy ne a „többet akarok” irányítson bennünket? Vagy az stagnálás lenne, mozdulatlanság és unalom? Ugyanakkor pedig el tudunk-e érni bármit is a megítélésekkel, az összehasonlítással, a vágyainkkal, a ragaszkodással, ami mind a múlt és a jövő, azaz az idő egy-egy formája, vagy csak egyre több információt, tapasztalatot halmozunk fel? S a tapasztalatok által bölcsebbé válunk-e?
Amíg azért küzdünk, hogy ne akarjunk többet, hogy ne legyünk irigyek, addig meg akarjuk változtatni az irigység tényét. Megalkotjuk a nem irigy ideálképét, ami azonban ugyanannak a dolognak a tagadása, egy újabb valamire való vágy, a „többet akarunk” másik formája, vagyis az irigység folytatása.
Azonban, ha bármilyen tapasztalás, aminek van folyamata, a többre való igényen alapul, akkor az irigységtől csak úgy tudnánk megszabadulni, ha minden eddigi tapasztalattól, tudástól, múlttól is szabaddá válnánk? S vajon ez a szabaddá válás Valódi Szabadság lenne, vagy csak valamivel való szembenállás? Lehetséges-e, hogy a tényleges problémánk nem is az irigység, hanem az, hogy állandóan elégedetlenek vagyunk, többet, jobbat és szebbet szeretnénk? Az üresség a problémánk?
De honnan tudjuk, hogy üresek vagyunk? Tudhatjuk-e azt, hogy üresek vagyunk? Tapasztaljuk-e az ürességet, meg lehet-e tapasztalni, vagy az üresség csupán egy kifejezés, netán felismerés? Rá tudunk-e nézni erre az ürességre anélkül, hogy ki akarnánk tölteni azt, vagyis anélkül, hogy el akarnánk menekülni előle akárcsak a megnevezésével, a megítélésével is? A meneküléssel ugyanis csak belekerülnénk a hasonlítgatás, irigység, törekvés újabb körforgásába. S képesek vagyunk-e tudatába kerülni az ürességünknek? Felismerjük-e vajon, hogy a teljes lényünk üres, és hogy ezen üresség elől próbálunk folyamatosan menekülni, ami pedig többek között irigységgel jár? S ha pedig már nem menekülünk az üresség elől, akkor nemcsak az Üresség van, nemcsak a Jelen van, s nem mindig is csak a Jelen volt és lesz? Képesek vagyunk-e meglátni, kik vagyunk valójában, s ki az, aki azt képzeli, hogy irigy?
Amint megítélés nélkül egyszerűen csak Teljes Figyelemmel, Csendben létezünk, megszűnik a többre való vágyakozásunk. Nem gondolkodunk többé a több fogalmaiban, nem hasonlítgatunk. Meglátjuk, hogy az irigység és a nem irigység EGY, s Boldogok vagyunk azzal, AMI VAN. A Létezéssel Valódi Szabadságban, a Jelenben, a Szeretet Teljességében áramlunk.

Szeretettel: Júlia