Az ítélkezésnélküliségről

„Amíg a kis „én”-ünkkel azonosulunk, a jelenben lévő helyzeteinkre, cselekedeteinkre a tapasztalatainkból, illetve a múltbeli tudásunkból kiindulva tekintünk. Egy jövőbeli ideálképet felállítva véleményt formálunk, értékelünk, jónak vagy rossznak minősítünk. De vajon tudunk-e úgy nézni, hogy a múltbeli tapasztalataink ne zavarják meg a látásunkat? Tudunk-e úgy nézni, hogy a kis „én”-ünk, ami a múlt, ne alkosson ideálképet, és ne akarja megmondani, hogy kinek, minek milyennek kellene lennie itt és most? A kis „én”-ünk nem maga az ítélet, s hiányában vajon nemcsak a Látás maradna? Nemcsak az előítéletektől s ideálképektől mentes, Tiszta Látás, a Valódi Kapcsolódás, a Szeretet?”

A nemet mondásról

„Önzőség-e a nemet mondás, vagy az emberi kapcsolatokhoz nélkülözhetetlen? Veszélybe kerülhet-e az emberi méltóságunk és az érték, amit egyénként hordozunk, ha nem tudunk nemet mondani? Amikor nemet mondunk valakire vagy valamire, azzal vajon igent mondunk Önmagunkra? S ha pedig nem mondunk nemet, akkor nem számítunk Önmagunknak, feladjuk, eláruljuk Önmagunkat, s azt szolgáljuk, aki tud nemet mondani? Vagy az a valaki vagy valami is MI vagyunk? Miként jelenik meg Önmagunk képviselete, az Önmagunk iránt érzett felelősségünk? Mikor vagyunk megfelelő gondozói Önmagunknak? Egyoldalúság lenne, ha sosem mondanánk nemet? S vajon ki az, aki a nemet vagy az igent mondja? A Szeretet mond-e nemet, vagy a nem is már igen?”

A színjáték leleplezéséről

„A színészkedő, képmutató, alakoskodó viselkedésünk könnyen felismerhető arról, hogy a kiejtett szavaink nincsenek összhangban a testbeszédünkkel. Például, hiába mondjuk azt látszólag egyetértően, hogy „persze, igen”, ha ezt nem kellő hangsúllyal, nyomatékkal tesszük, illetve, ha nem kíséri egy határozott fejbólintás, amit a szemünkkel, az arcmimikánkkal vagy akár az egész testünkkel is megtámogatunk. Vagy hiába próbálunk jókedvűen viccelődni, ha mást üzen az arcunk, s az erőltetett mosolyunk a szemünkig sem jut el. Mivel konfliktus van bennünk amiatt, hogy a gondolataink és az érzelmeink nem egyeznek a szánkat elhagyó szavakkal, feszültség érződik rajtunk, s mesterkélt lesz a viselkedésünk. Vagy túl sokat beszélünk, felesleges részletekkel, s eltúlozzuk az érzelmeink kifejezését, a gesztikulációnkat, vagy pedig késve, vagy egyáltalán meg sem szólalunk, s érzelmileg sem reagálunk. Sokat izgünk-mozgunk, gyorsabban vesszük a levegőt, vagy éppen ellenkezőleg, lefagyunk. S mivel bennünket is zavar, hogy mást próbálunk mutatni, mint amik vagyunk, gyakran érintjük meg, piszkáljuk, vagy takarjuk el a külvilággal kapcsolatot tartó érzékszerveinket, s azok környékét, illetve szélsőségesen zárjuk, vagy nyitjuk a végtagjainkat. Távolságtartásunk okán főként másokról beszélünk, kerüljük az intimitást és a mély beszélgetéseket, s így az én, az enyém, a mi, s a miénk szavak használatát is. Ugyanakkor pedig olyan töltelékszavakkal próbálunk nemcsak időt húzni, hanem természetesebbnek és közvetlenebbnek is látszani, mint például a tulajdonképpen, hát, kvázi, amúgy, szóval, ne is mondd, ugye, egyébként, gyakorlatilag, konkrétan, igazából, igazság szerint stb. Túldicsérünk, vagy túlságosan megbántunk, miközben együttérzésre, megértésre, elfogadásra vágyunk. A szélsőséges és természetellenes viselkedésünkkel kényszeresen próbáljuk bizonyítani az őszinteségünket. De vajon szükséges-e bizonyítani az őszinteséget, vagy az őszinteség magáért beszél? S vajon mitől hiteles és értékes az ember? Netán a képmutató színjátéktól?”

A segítségkérésünk elutasításáról

„Segítséget kérünk valakitől, és ő elutasít bennünket. Vajon nem kellett volna segítséget kérnünk, vagy nem tőle? S vajon nem azért fáj-e a kérésünk elutasítása, mert elképzelésünk, elvárásunk volt, és csalódtunk? Nem azért fáj-e az elutasítás, mert bekorlátozva magunkat csakis egy általunk tekintélyszemélynek kikiáltott valakitől, csakis meghatározott módon és formában akartuk a segítséget? S nem azért fáj-e az elutasítás, mert valójában Önmagunk vélt nehézségei és fájdalmai elől menekülünk, Önmagunkat utasítjuk el? Segítséget kérni nem a gyengeség jele, hanem az Erőé, az Emberi Nagyságé és Tudatosságé, még akkor is, ha minden, ami körülvesz bennünket, az mind-mind segítség és támogatás. Mások segítése pedig Önmagunk segítése is.”

A „méltó vagyok” érzéséről

„Úgy véljük, hogy valamire méltók vagyunk, míg más valamire nem. Méltók, azaz megérdemeltük, kiérdemeltük, alkalmassá, jogosulttá, érdemessé váltunk rá, míg más valamire, ami szintén megjelenik az életünkben, itt és most, arra nem, arra nem vagyunk méltók. Lehetséges ez? Vajon ki, és mi alapján tesz ilyen különbséget? Netán a kis „én”-ünkkel gondoljuk azt, hogy valamiféle rajtunk kívülálló mércéknek, elvárásoknak kell megfeleljünk ahhoz, hogy méltóvá váljunk? Sőt, hogy harcolnunk, küzdenünk kell a „méltó vagyok” érzéséért? De vajon amíg önmagunkon kívülinek hisszük a mércéket, elérhetjük-e azokat? S miféle méltóság az, amit harc és küzdelem árán érhetünk el? Lehet-e az ilyen méltóság harc és küzdelem nélküli? Méltók lehetünk-e egyáltalán a mércék által valaha is? Mire valók ezek a mércék? Mit szolgálnak? Megelégedettséget, Boldogságot, Örömöt és Szabadságot adnak tán? S a Szeretet? A Szeretet vajon egy mérce, amit el kell érnünk, ki kell érdemelnünk? Amíg azon gondolkodunk, hogy méltóvá, érdemessé kell válnunk bármire is, azzal nem éppen azt állítjuk, azt erősítjük, hogy nem vagyunk méltók és érdemesek? Lehetünk-e vajon méltók vagy nem méltók, vagy ez is csupán egy elképzelés?”

A Jó emberről

„A Jóság a Valódi Figyelem, a Valódi Szabadság, a Végtelen Szeretet és Együttérzés talaján virágzik. Jó emberek akkor vagyunk, amikor a kis „én”-ünket, s annak ítélkezését hátrahagyva nem mondunk ellent Önmagunknak, azaz nem vagyunk konfliktusban Önmagunkkal, s így másokkal sem. A Valódi Önmagunkat adjuk, s a Jelent élve azt cselekedjük, amit mondunk. Tudjuk és éljük, hogy EGYÜTT vagyunk felelősek mindenért, ami velünk és a világunkban történik, hiszen MI vagyunk a Világ, és a Világ Mi vagyunk. Belátjuk, hogy Teljességben Felelősek vagyunk az Életért.”

Mások hibáztatásáról

„Amíg hibáztatunk bárkit vagy bármit is, addig nemcsak azt állítjuk, hogy teljesen különállók vagyunk tőle, közünk sincs hozzá, hanem azt is, hogy olyan gyengék, annyira alárendeltek vagyunk, hogy ő alakított, ő befolyásolt bennünket. Azonban, ha közünk sincs hozzá, akkor hogyan merülhet fel, hogy őt hibáztassuk? S ha őt hibáztatjuk, ő a hibás, akkor nekünk nem hibátlannak, tisztának kellene lennünk, vagyis olyannak, aki jól van, akivel minden rendben, s nem pedig olyan gyengének, aki alárendelődik? Ha pedig minden rendben velünk, erősek, kiegyensúlyozottak vagyunk, akkor miért van szükségünk arra, hogy bárkit is hibáztassunk? S ha ő hatott ránk, formált bennünket, akkor nem olyanok vagyunk, mint ő? Nem kettőnké a felelősség, nem „kettőn áll a vásár”? Akkor viszont ki a hibás? Hibáztathatunk bárkit is? S vajon, amíg hibáztatunk, bűnöst keresünk, belenézünk-e magunkba? A lázadásunk, bármiféle ellenállásunk már nem a hibáztatás egy formája?”

A segítségnyújtás elutasításáról

„Mi késztet bennünket arra, hogy megtagadjuk bárki megsegítését? Netán tudni véljük, hogy mi a segítség? Tudni véljük, magunkat is beleértve, hogy kinek, mikor, mi a jó, s mire van szüksége? Vagy csupán annyira önmagunkkal, a saját gondolati és érzelmi világunkkal, a félelmeinkkel és a vágyainkkal, a valósnak hitt kis „én”-ünk védelmével és megerősítésével vagyunk elfoglalva, hogy azt hisszük, bárki más élete, problémái nem a mi dolgunk? Annyira a saját önzésünk, a sikerességünk vagy a hatalommániánk számít csak, hogy más emberek pusztán eszközök és tárgyak lehetnek az életünkben? Az értéktelenségünktől való félelmünkben mindössze csak azért nézünk másokra, hogy lássuk, vajon ők néznek-e, felnéznek-e ránk? A segítségkérésüket pedig a rengeteg és túlzó elvárásunk okán nem is reális igényként, hanem sokkal inkább hátsó szándékként értelmezzük? S mivel sikeresnek, gondtalannak és egészségesnek mutatjuk magunkat, nincs miért segítséget kapjunk, s így irigységből mi sem segítünk másoknak? A segítség, mint téma jobb, ha fel sem merül, nehogy sérüljön a felsőbbrendűségünk látszata? Mindenesetre a versengésünk miatt azt hihetjük, hogy a segítségnyújtásunk által nemcsak kevesebbek leszünk, hanem egyszerűen lehetetlen annak őszintén segítenünk, akit le akarunk győzni. S amikor pedig az önmagunkról alkotott hamis képpel, a színjátékunkkal elérjük mások rászorultságát, ami a felsőbbrendű céljainknak már bőven elég, akkor többé nem is érezzük annak szükségességét, hogy a legyőzötteknek segítsünk. Ráadásul empátia hiányában még bűntudatot sem érzünk, s azzal sem foglalkozunk, ha elutasítanak bennünket azok, akiknek nem segítünk, hiszen szerintünk ők már úgyis alacsonyabb rendűek nálunk. Nem látjuk meg, hogy mások elutasításával végső soron Önmagunkat, a Valódi Önmagunkat utasítjuk el.”

Az álszentségről

„Álszent az, aki mást mond, mint amit cselekszik, vagyis a tettei nem követik a szavait. De vajon miért viselkedünk így, miért van bennünk ez az ellentmondás? Netán ellentmondók a vágyaink? S vajon meg tud-e jelenni ellentmondás, amíg azzal foglalkozunk, ami ténylegesen van? Vagy ellentmondás akkor lehetséges, amikor a tény helyett azzal foglalkozunk, amit elképzelünk, amit kitalálunk, aminek szerintünk lennie kellene? Látjuk-e, hogy az elképzeléseink hamisak és nincs értékük, hiszen a múlton alapulnak, és csak bonyolítják az életünket? Vagy annyira a félelmeink rabjai vagyunk, hogy csakis a saját biztonságunkat, a saját érdekeink kielégülését keressük, s így a képmutatástól sem riadunk el?”

Az ítélkezéshez való ragaszkodásról

„Vajon miért ragaszkodunk az ítélkezéshez? Talán az öröm érzését, vagy valamiféle elégedettség, boldogság megélését várjuk tőle? Vagy netán azt hisszük, hogy biztonságot, erőt és önbizalmat ad? De vajon miféle öröm, vagy miféle biztonság ez? Talán nem vesszük észre, hogy az ítéletünkkel korlátozunk, lezárunk, függővé teszünk, s így a félelmet generáljuk? Nem vesszük észre, hogy általa elveszítjük a lehetőségek, s így az Élet iránti fogékonyságunkat, nyitottságunkat? S nem vesszük észre azt sem, hogy az ítélkezés az időhöz kötött, hiszen a múlt alapján ítélünk, az idő pedig folytonosság? S ahol folytonosság van, ott új nem jöhet létre, s így az ítélkezés éppen azt akadályozza, amit szeretnénk? A Szeretet vajon ítélkezésen alapul?”

A szabályokról

„Az elképzelt, illuzórikus kis „én”-ünk a természeténél fogva bizonytalan és ellentmondásos. Független, önálló akar lenni, mégis kapaszkodókat keres. Keretekre, iránymutatásra vágyik, miközben ellen is áll ezeknek. Szabályokra van szüksége, miközben elkülönülésre törekszik. A félelem képzelt állapota, és így a biztonság iránti vágya miatt azonban a szabályokból sosem elég. De vajon a szabályok elősegítik a Boldogságot, a Békét, a Nyugalmat? A Szeretet szabályok halmaza?”

A kiborulásról

„A kiboruláshoz ellenállás kell. Lennie kell valaminek, ami ellenáll, vagyis ami felbukkan, és azt mondja „nekem ez nem tetszik”. De vajon ki ez a valaki? Miből áll? Hol van? Netán a testem az, vagy a gondolataim, vagy valamiféle történet, vagy talán a történet központi szereplője? S vajon a testem kiborulhat-e, vagy a testi érzeteim csupán az utóhatásai a kiborulásomnak? S a gondolat? A gondolataim kiborulhatnak-e? Ki lehet-e borítani a gondolatokat? S a történet, vagy a történet központi szereplője kiborulhat-e? Be tudjuk-e azonosítani. megfogható-e egyáltalán az, ami kiborul, vagy az csupán egy elképzelés, aminek a nevében kiborulunk, érzünk, gondolkodunk és cselekszünk?”

A problémagyártásról

„Látjuk-e, hogy a gondolataink idézik elő a problémáinkat? Látjuk-e, hogy a gondolataink megosztanak, elkülönítenek bennünket egymástól, mi pedig az önzésünkhöz ragaszkodva szenvedünk és szenvedtetünk? S vajon miért olyan fontosak a gondolataink? S miért érezzük azt, ha nincs problémánk, nem is élünk? Amikor foglalkoztat bennünket egy probléma, és azt képzeljük, hogy mi oldottuk meg azt, ébernek, sőt magabiztosnak, mindentudónak érezzük magunkat. De vajon nem csupán a gondolatok általi feszültséget és a még erőteljesebb elkülönülést éljük ilyenkor? Nem arról van szó, hogy félünk elcsendesedni, félünk felfedezni valamit magunkról, s a problémagyártást használjuk arra, hogy elmeneküljünk magunktól? Amikor azonnal szembenézünk a helyzettel, azzal, AMI VAN, akkor nem tud probléma keletkezni. De amint hagyunk egy kis időt a tény és aközött, amit tennünk kellene vele, a tény azonnal problémává válik. De vajon az Élet problémák sorozata lenne? Nem inkább izgalmas kihívások sora, amikre reagálunk?”

A menekülésről és a félelemről

„Azt mondjuk, azért menekülünk, mert félünk. De vajon nem maga a menekülésünk a félelem? A félelem nem addig tart, amíg menekülünk? Nem addig tart, amíg menekülünk attól, AMI VAN? S vajon nem minden elmozdulásunk, elmozdulási elképzelésünk, törekvésünk attól, AMI VAN, menekülés? Láthatjuk-e azt, AMI VAN, ha mindig kritizálunk, címkézünk, s ezért elmenekülünk? Mi lenne, ha szembenéznénk azzal, AMI VAN? De nem azzal, hogy mit gondolunk arról, mik vagyunk, például, hogy kevesek vagyunk, nem vagyunk elég jók, kudarcot vallottunk stb., és nem is azzal, hogy minek kellene lennünk, ahelyett, amit gondolunk magunkról. Hanem a ténnyel, a puszta ténnyel, anélkül, hogy minősítenénk, sőt, hogy megneveznénk a tényt. Megjelenne-e a menekülés, mint gondolat, s így vele a félelem is, ha nem lenne ott még az „én” gondolata sem, hanem egyszerűen csak EGYEK lennénk a Jelen pillanat Valóságával?”

A megítélésről

„Megítélni annyit jelent, hogy ismeretek, tudás, tapasztalatok, vagyis a memóriánk, a múlt alapján véleményt alkotunk. De vajon csak olyat tudunk megítélni, amit ismerünk, hiszen magunkból tudunk csak kiindulni, vagy olyat is meg tudunk ítélni, amit nem ismerünk, ami még nincs itt? Ha nem tudunk olyat megítélni, amit nem ismerünk, akkor tudunk ítélni egyáltalán? Ítélet ez valójában? S ki az, aki ítél? Hol van ő? Az az „én”, ami megítél, nem ugyanaz az „én”, amit megítél? S így az ítéletünk nem csupán egy önvédelmi eszköz, egy kísérlet önmagunk megerősítésére? Kísérlet, hiszen az összehasonlítás révén felszínességhez vezet? Vagy, az ítéletünk az ellenállás révén éppen arra mutat rá, ami vagyunk, AMI VAN? Létezik-e Tiszta, Egyértelmű ítélet? Van-e értelme megítélni azt, AMI VAN?”

Az ego megváltoztatásáról

„Meg lehet-e változtatni az egót, s ha igen, ki az, aki megváltoztatja? Ő nem maga is az ego? Nem maga az ego próbál erőfeszítéseket tenni önmaga megváltoztatására, s így ezek az erőfeszítések is önmaga részei? Vajon a megváltoztatására irányuló törekvés nem inkább tovább erősíti az egót? Miből áll az ego, hol van? Megfogható-e egyáltalán, vagy csupán egy elképzelés, melynek meglétét a róla alkotott hitünk táplálja?”

A hogyanról

„Amint azt kérdezzük, „hogyan?”, máris elkezdünk keresni egy módszert, rendszert, valamiféle mintát, példát, ami megmondja nekünk, mit tegyünk, mit kövessünk, vagyis mit utánozzunk. Minél inkább módszerekhez, könyvekhez, tudáshoz, újabb és újabb információkhoz stb. fordulunk, annál inkább szűklátókörűek, felszínesek és lusták leszünk, hiszen bekorlátozzuk, mit észlelhetünk. A Jelen helyzeteinek Teljes Megéléséhez, a Teljes Tapasztaláshoz valóban szükségünk van arra, hogy a múlthoz forduljunk? Szükségünk van arra, hogy a miérteket kutatva azt vizsgáljuk, ami már elmúlt?”

A tükrökről

„Amikor kapcsolatba lépünk valakivel, azonnal elutasítunk vagy elfogadunk, hiszen megítélünk, értékelünk, összehasonlítunk és magyarázatokat gyártunk. De mi lenne, ha inkább megállnánk és megfigyelnénk, hogy mi történik valójában? Mi lenne, ha pillanatról pillanatra azt figyelnénk, hogy hogyan viselkedünk, hogyan reagálunk, és rálátnánk, hogy kik is vagyunk valójában? Mi lenne, ha Őszinte Érdeklődéssel, Nyitottsággal, Teljes Figyelemmel bele tudnánk nézni a kapcsolataink tükrébe? Vajon nem így tűnne elő a Valódi Együttérzés, a Határtalan Béke, a Csend, a Szeretet?”

A magyarázkodásról

„A biztonság iránti vágyunk miatt megértésre törekszünk. Azt képzeljük, ha magyarázatokat kapunk, illetve adunk a történésekre, akkor jobban el tudjuk fogadni és fogadtatni azokat. De vajon érdemes-e magyarázatokat keresnünk bármire is? Megoldást jelentenek-e, elősegítik-e a magyarázatok a helyzeteinket? Belátást hoznak-e, vagy éppen ellenkezőleg, a felszínes, letudom hozzáállásunkat erősítik? Amit megértünk, az már tudás, vagyis memória, múlt, elmúlt, halott dolog. Az Élet azonban él, pezseg, vibrál.”

Az elme lecsendesítéséről

„Amikor bármilyen módszer által megpróbáljuk megfegyelmezni magunkat, hogy lecsendesedjen az elménk, hogy Csendben legyünk, akkor vajon nem éppen a módszer korlátoz bennünket? A módszer alkalmazásakor ugyanis gondolatok sokasága van jelen a módszert alkalmazó gondolkodó és a módszer formájában. A gondolatból létrejött gondolkodó küzd a gondolataival a múlt, vagyis az ismert területén. Így Valódi Érzékenység és Nyitottság hiányában a Csend elérése nem lehet más csupán, mint képzelgés.”

A becsületességről

„Vajon akkor vagyunk-e becsületesek, amikor felvállaljuk a képességeinket, az igényeinket, a vágyainkat, vagy akkor, amikor elhallgatjuk azokat? Akkor vagyunk-e becsületesek, amikor beismerjük, hogy hazudtunk, vagy akkor, amikor azt mondjuk, hogy nem akarunk hazudni többé? Vagy netán akkor vagyunk becsületesek, amikor nincs ellentmondás aközött, amit gondolunk, mondunk és cselekszünk? Egyáltalán lehetünk-e becsületesek valakivel vagy valamivel összefüggésben? Létezik-e olyan, hogy becsületes és nem becsületes gondolat, érzés vagy viselkedés? Valójában tudunk-e becsületesek vagy nem becsületesek lenni, vagy folyamatosan Önmagunk vagyunk, azok vagyunk, AMIK VAGYUNK?”

Az ígéretekről

„Az ígéret fogadkozó szavak, elköteleződés a jövőre nézve. De vajon az ígéret egyenlő-e a megtartásával, vagy netán valaki vagy valami felmenthet bennünket az ígéretünk alól? Amennyiben ugyanis a tetteink nem követik le a szavainkat, akkor a szavaink sem mi voltunk? Vagy a szavaink még mi voltunk, de a tettekhez már semmi közünk? S vajon honnan jönnek, milyen súlytalan szavak azok, melyek bármit is fejezzenek ki, a tartalmuk Jelen-téktelen? Van-e értelme az ilyen szavaknak, melyeket nem követnek tettek? Az Ígéret Szép szó. Szép, azaz Szeretetteli. Mond-e, ígér-e a Szeretet olyat, amit meg ne tenne?”

A szégyenről

„A szégyen ott kezdődik, amikor mások elvárásaihoz képest megítéljük magunkat, és azt képzeljük, hogy minket is megítélnek. De vajon fontos-e, és tudunk-e változtatni azon, ami miatt szégyelljük magunkat, vagy már maga a változtatási szándékunk is ítéleten alapul, s így nincs jelentősége, hiszen a múltról szól? Akkor érzünk-e inkább szégyent, amikor alul értékeljük magunkat, és valamiféle tekintélynek engedelmeskedünk, vagy akkor, amikor túlzott felelősségvállalásból felemeljük magunkat a méltóság, az önbecsülés és az idealizált énkép emelvényére, ahonnan aztán leesünk? S vajon nem addig érzünk-e szégyent, amíg megpróbáljuk elkerülni azt, amik valójában vagyunk, AMI VAN? A kis „én”-ünket szégyellve pedig nem éppen Önmagunkra találunk?”

A cserbenhagyásról

„Vajon nem akkor érezzük-e azt, hogy cserbenhagynak bennünket, amikor a saját felelősségünket hárítva mi is cserbenhagyjuk magunkat? Nem akkor érezzük-e a cserbenhagyást, amikor ragaszkodva a megszokásainkhoz, az elképzeléseinkhez, ellenállunk a változásnak, s így cserbenhagyjuk az életünket, cserbenhagyjuk a Jelent? Az életünk, a kapcsolataink ugyanis folyamatos mozgás a Jelenben. Amikor azonban van egy elképzelésünk, egy előfeltevésünk a másik emberről, s a tetteit figyelmen kívül hagyva a szavai valóra válásában reménykedünk, akkor a múlttal, illetve a jövővel vagyunk elfoglalva. Még az is lehet, hogy kifejezzük a nemtetszésünket és az elégedetlenségünket a viselkedésével szemben, mégis lekövetjük, amit mond. S hogy ki az, aki leköveti ezt? Hol van a Valódi Önmagunk? Élünk-e ilyenkor valójában?”

A Valódi Érzékenységről

„A Valódi Érzékenység nem egyenlő azzal, amikor érzékenyek vagyunk bizonyos anyagokra, ételre, illatra, zajra, hőmérsékletre, fájdalomra stb., hiszen ezek mind korlátozók. Nem egyenlő azzal sem, amikor könnyen sérülünk, vagy kisebbnek vélt változásokra is erősen reagálunk. S nem egyenlő azzal sem, amikor érzékeljük valaki szükségleteit, érzelmi, lelki állapotát, és azokra reagálunk érzékenyen, empatikusan, meghatódva, vagy akár sértődékenyen, ingerlékenyen. A Valódi Érzékenység természetesen jelenik meg, amikor Valódi Szabadság, Valódi Felelősség van. A Jelenlét, a Figyelem, mely a gyengédség frissessége, könnyedsége és finomsága, a Valódi Szeretet.”

A Valódi Együttműködésről

„Képesek vagyunk-e együttműködni, s vajon hol kezdődik a Valódi, Igazi Együttműködés? Talán ott, amikor a kis „én”-ünk által uralva valamilyen motiváltságból, célból, érdek alapon működünk együtt, vagy inkább ott, ahol nem a kis „én”-ünk a meghatározó? Ha pedig nem vagyunk képesek a Valódi Együttműködésre, akkor vajon képesek vagyunk-e nem együttműködni, tudunk-e együttműködés nélkül élni? Vagy a Valódi Együttműködés hiányában önbecsapás a menekülés, önbecsapás az, hogy képesek vagyunk egyedül élni, hogy képesek vagyunk bármire is egyedül?”

A Valódi Felelősségről

„A felelősség azt jelenti, hogy hogyan, mi alapján felelünk, válaszolunk egy kihívásra. De vajon lehet-e a felelősség részleges, vagy az már nem is felelősség? Például, ha bárhová megyünk, miből gondoljuk azt, hogy nem vagyunk felelősek mindenért, ami körülvesz bennünket, hogy nincs közünk ahhoz, ami körülöttünk zajlik? Talán azt hisszük, hogy kell bármi, tudás, képesség, erő, pozíció vagy hatalom ahhoz, hogy felelősséget vállaljunk? Vagy, amikor azt képzeljük, hogy csakis saját magunkkal, a saját igényeinkkel vagyunk elfoglalva, akkor nem vállalunk egyúttal más miatt is felelősséget? Amikor Valóban, Teljesen Felelősek vagyunk, ott megjelenhet-e az, hogy ki, vagy mi a felelős, és hogy kiért vagy miért? Nem akkor vagyunk Igazán, Valóban Felelősek, amikor átérezzük, hogy EGYEK vagyunk?”

A halogatásról

„Amikor úgy érezzük, hogy fájdalmakkal és félelmekkel teli az életünk, el akarunk menekülni belőle. Megpróbáljuk megtagadni a Jelent, és a vélt jövőben keresünk boldogulást, azaz halogatunk. De vajon megtagadható-e a Jelen, az, ami itt és most van, az, ami már van? S létezik-e jövő, vagy az csupán egy elképzelés, és a jövőben is a Jelent fogjuk élni? Mernénk-e halogatni, ha nem lennénk meggyőződve arról, hogy mi fog, vagy mi nem fog történni? Mernénk-e halogatni, ha nem azt képzelnénk, hogy mindent is tudunk? S vajon tudhatunk-e bármit is?”

Az erőfeszítésről

„Erőfeszítés, küszködés, törekvés, törtetés. De vajon mihez van szükségünk erőfeszítésre? Ahhoz, hogy azt éljük, ami VAN, vagy inkább ahhoz, hogy elmeneküljünk attól, ami VAN? Elérhetünk-e erőfeszítéssel olyat, ami nem erőfeszítés? Az erőfeszítéssel nem az erőfeszítést éljük? Például elérhetjük-e erőfeszítéssel a vágyainkat, melyek megvalósulásától örömöt remélünk? A vágyaink erőfeszítés-e? S a Csend? Eljuthatunk-e erőfeszítéssel a Csendhez? A Csend erőfeszítés-e? S az Üresség, az Éberség, a Figyelem erőfeszítés-e? Erőfeszítés-e a Boldogság, a Szeretet?”

Az elköteleződésről

„Természetes dolog, hogy részesei vagyunk az életnek, a tevékenységeinknek, hogy benne vagyunk az élet mozgásában. Azonban az elköteleződés nem valamilyen félelemből fakadó, az elképzelt jövőnket bebiztosítani szándékozó cselekedet? Elkötelezhetjük-e magunkat egy ember, egy ügy, egy eszme mellett? Elkötelezhetjük-e magunkat amellett, amit valaminek hívunk, legyen az akár a Mindenség, a Szeretet? Vagy, ha már bármilyen nevet is adunk, akkor az elnevezés egy gondolati folyamat része, a gondolat pedig elkülönítő? S vajon szükség van-e arra, hogy elkötelezzük magunkat amellett, ami Örök, ami a Teljesség, ami által létezünk, ami maga a Létezés, a Szeretet?”

Az őszintétlenségről

„Őszintétlenségről akkor beszélünk, amikor félelemből nem azt mondjuk, ami valójában van. Minden ellenállás, minden védekezés az őszintétlenség egy formája. Hízelgünk, ravaszok, manipulatívak vagyunk, hogy sikeresek legyünk, célt érjünk, és hogy megtartsuk a már kivívott pozíciónkat. De vajon mit ér az ily módon megszerzett pozíció? Nem inkább Figyelmesnek kellene lennünk, szemlélnünk, és azt képviselnünk, ami valójában VAN?”

A tapasztalatokból való tanulásról

„Úgy véljük, hogy a tapasztalatokból tudásra tehetünk szert. De vajon miért van szükségünk erre a tudásra? Netán azért, hogy ne szenvedjünk, vagy hogy megvédjük magunkat? Az elkerülés, az önvédelem azonban hozhat-e Boldogságot, vagy inkább csak korlátozást az Élet mozgásával szemben? S így vajon az újabb és újabb tapasztalat nem újabb és újabb korlátot emel, a korlát pedig szenvedést? A szenvedés elkerülése céljából akarunk tanulni, és éppen a szenvedésünket idézzük elő?”

A segítségnyújtásról

„Amikor azt mondjuk, hogy szeretnénk segíteni, akkor valójában mit értünk ez alatt? A segítségnyújtási vágyunk nem önkivetítés? Nem azért akarunk segíteni, hogy saját magunkat is kielégítsük? A „segítek” szó nem éppen az önmagunk kielégítésére irányuló vágyunkat takarja el, s így sem nem segítünk, sem önmagunknak nem adjuk meg a kielégülést? Amikor pedig sajnálatra hivatkozunk, akkor vajon kit sajnálunk? S egyáltalán tudunk-e úgy adni, hogy nem kérünk cserébe semmit? Tudunk-e valóban nagylelkűek lenni? Tudunk-e nem csupán a segítés álarca mögé bújni?”

A rajongásról

„A rajongás az önfeladás egy módja. De vajon amikor rajongunk, miért nem adjuk át magunkat teljesen a rajongásunk tárgyának? Netán félünk attól, hogy megváltoztat bennünket a rajongás? Félünk attól, hogy elveszítünk valamit, vagy elveszítjük magunkat? Amikor rágondolunk valakire, nem tudjuk nem érezni, hogy vonz ő vagy taszít bennünket. A vonzás, a rajongás tehát egy gondolkodási folyamat. S mivel nincs rajongás gondolkodási folyamat nélkül, a gondolkodási folyamat pedig akadály, így a rajongás is csak akadály lehet.”

A hozzáértésről

„Bármennyire is jól sikerül eljátszanunk, hogy hozzáértők vagyunk, attól még ugyanolyan laikusak maradunk. Azonban, ha tudjuk, hogy laikusak vagyunk, akkor már maga ez a tudás a hozzáértésünk kezdete. Legyünk azok, amik vagyunk, és ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz, ne utánozzunk másokat, ne próbáljunk mássá válni. Tudjuk, hogy attól vagyunk értékesek, hogy egyéniségek vagyunk, s hogy ugyanolyan fontosak és jók vagyunk, mint bárki más. Fedezzük fel saját magunkat! Értsük meg, MIK vagyunk, és innen lássuk meg, hogyan legyünk Teljesen és Szabadon AZOK, AMIK vagyunk.”

A problémák megoldásáról

„Amíg megoldást keresünk a problémára, a megoldás keresésével vagyunk elfoglalva, miközben magának a problémának ellenállunk. Ha viszont teljesen a problémával maradunk, a probléma feltárja önmagát, és megadja nekünk a megoldást. A problémában van a megoldás és nem a problémán kívül.”

A reményről

„A remény a gondolat mozgása a múlttól a jövő felé. Összehasonlítjuk magunkat valakivel vagy valamivel, és másmilyenné szeretnénk válni. Nem ismerjük fel az irigység hiábavalóságát. Kétségbeesésünkben vágyakozunk valami jobbra, szebbre, annak a folytatására, amit jónak éltünk meg. De vajon az Élet nem a Jelenben zajlik? A Boldogság pedig idő kérdése lenne?”

A lopásról

„Amíg nem ismerjük fel az Élet jelentőségét, a Szeretet Teljességét, hazudunk és lopunk. Magunkat tévesen semminek érezzük, akitől lopunk, őt pedig valakinek. De vajon ezt a hiányérzetünket, a belső ürességünket kitölthetjük-e azzal, hogy lopunk? S kinek a felelőssége, hogy lopunk? Talán azé, akitől lopunk? S ha nem az övé, akkor miért őt károsítjuk? Nem lehet, hogy a saját döntéseink által kerültünk olyan helyzetbe, hogy lopjunk? S vajon csak az a lopás, amikor valami konkrét dolgot eltulajdonítunk, vagy már az utánzás is lopás? S aki pedig hazudik, az már a lopást sem szégyelli?”

Az őszinteségről

„Őszintének lenni annyit jelent, hogy akadályok és ellenállás nélkül közvetlenül kapcsolódunk azzal, AMI VAN, s így Önmagunkat és a dolgokat is olyannak látjuk amilyenek, De vajon lehet-e szó őszinteségről, amíg a valamivé válás világában megítéljük és hárítjuk azt, ami már van? Lehet-e szó őszinteségről, amíg önmagunkat sajnálva mentségeket és kifogásokat keresünk az ellenállásainkra és a hazugságainkra? Lehet-e szó őszinteségről, amíg nem látjuk be a hazugság tényét, és nem nézünk szembe vele? S vajon lehet-e szó őszinteségről, amíg nem ismerjük fel, hogy sem a múlt sem a jövő nem megoldás a Jelen helyzeteire?”

A Valódi Szenvedélyről

„Amikor a szenvedélynek valamilyen oka van, az már kötődést jelent. A kötődés egyben a szomorúság kezdete is, hiszen előbb-utóbb elveszítjük a kötődésünket. A veszteség által pedig annyira üresnek és alkalmatlannak érezzük magunkat, hogy újabb kötődési lehetőség után nézünk, ami aztán újabb szenvedélyünkké válhat. A Valódi Szenvedély azonban ok nélküli, s így mentes minden kötődéstől. Egy olyan magával ragadó, vég nélküli Lelkesedés, mely az Élet Valódi Ereje.”

Az életünk vezetéséről

„Nem kell azt élnünk, amit most élünk. Nem kell abba az irányba haladnunk, amerre most haladunk. A sorsunk csupán egy általunk tudatosan vagy tudat alatt alkotott szoftver. Legyünk Mesterei az életenergiáinknak, legyünk Mesterei az elménknek, és legyünk Mesterei a testünknek. Vegyük kezünkbe a sorsunkat!"

A jóvátételről

„Az a világ, amiben egy tettet elkövetünk, nem az a világ, amiben jóvá akarjuk azt tenni. Ilyen értelemben egy tettet jóvá tenni nem lehet, csupán megélni lehet annak folyamodványát. Azonban minden pillanatban választhatunk, s akár tudatában vagyunk, akár nem, választunk is, hogy a Szeretet EGYségét éljük-e vagy az ego elkülönülését. A folyamodvány megmutatja, hogy mit választottunk."

A vágyhoz társuló szenvedésről

„A vágy egy ingerre adott teljesen természetes emberi reakció. De akkor mi okozza a vágyhoz társuló szenvedést? Vajon nem az, hogy megjelenik a gondolat, és így megszakad az észlelés, az a közvetlen kapcsolat a vágy tárgyával, ami addig az örömöt hozta? Látszólag a gondolat teszi folytonossá a vágyat, de valójában éppen ellenkezőleg. A gondolat beleavatkozik az addigi csodálatos érzésbe.”

A Valódi Csendről

„A Valódi Csend tapasztalattól és tudástól mentes, friss és élénk. Nem irányul semmire. Időtlen és tér nélküli, ezért fokozatosan elérni nem lehet. A Csend láttatja meg az Igazságot, s így az Igazsághoz sem tér sem idő nem szükségeltetik. Valódi Csendre van szükségünk nemcsak az örökérvényű dolgok meglátásához, hanem létezésünk mindennapi gyakorlati problémáinak a megoldásához is.”

A Szeretet megéléséről

„A Szeretet az érzések és gondolatok nélküli határtalan, Végtelen, mindenkor és mindenütt Jelenlévő Csend, a Valódi Béke, az Igaz Öröm, a soha nem múló Tiszta Boldogság. S hogy mindezt meglássuk és éljük, adjuk át magunkat az ítélkezésmentes Megbocsátásnak, s érezzük a Létezés egyszerű, mindent átható Tiszta Örömét.”

A következményekről

„Míg a paradicsom magjából paradicsom kel ki és nem paprika, hiszen ez egy természetes folyamat folyamodványa, addig az ember egyik cselekedete és annak következménye közé beékelődik az idő. Az idő során egyéb tényezők jönnek közbe, melyek változást hoznak, s így a cselekedet következménye más lesz. A cselekedeteinknek tehát nincs közvetlen ok-okozati hatása. Ami vagyunk, azt éljük, azt adjuk, azt kapjuk itt és most, és nem később. Az élet a Jelenben zajlik.”

Az elképzeléseinkről

„Sokféle elképzelést dédelgetünk magunkról. Például, amikor azt gondoljuk, hogy türelmetlenek vagyunk, akkor vajon mi magunk találtuk ki ezt magunkról, vagy valaki más „kedvesen” ezt mondta rólunk? Vagy lehetséges, hogy csupán másokkal összehasonlítva gondoljuk magunkat türelmetlennek? S ha pedig mi valóban türelmetlenek vagyunk, ezt a minőséget éljük, ezt a minőséget ismerjük, akkor hogyan tudnánk megállapítani, ha egy másik ember nem ilyen? Nem csak elképzeljük, nem csak szeretnénk azt hinni, hogy a másik ember nem ilyen? Amint tudatába kerülünk, hogy türelmetlenül viselkedünk, már abba is hagytuk azt.”

A reagálásainkról

„Akár fájdalom akár öröm ér bennünket, teljesen emberi az, hogy reagálunk az ingerre. De vajon miért nem állunk meg itt? Megtörtént a reakció, a reakciónak vége. Miért gondoljuk tovább? Nem csupán hiúságból, önteltségből mondunk ilyenkor bármit is? S ha már mondunk, akkor azt nem azért tesszük, mert várunk valamit, vagyis folytatni akarjuk, tovább élni a történteket? Álljunk meg a ténynél, történt, ami történt, és ne a fájdalom vagy az öröm szemszögéből tekintsünk a történtekre.”

A Valódi Kapcsolódásról

„Ahhoz, hogy Valódi Kapcsolódást éljünk, nem lehet köztünk távolság, vagyis a kis „én”-ünk középpontja által létrehozott tér. Nem lehetünk tele gondolatokkal, érzésekkel, véleménnyel, szándékkal, vágyakkal, kétséggel és félelmekkel, mert különben nincs Valódi Tér a Valódi Kapcsolódásra.”

Az elégedettség érzéséről

„Amikor elégedettek vagyunk és így nem vagyunk magányosak, de olyan valakivel kapcsolódunk, aki elégedetlen és magányos, akkor ő általunk szeretné elérni az elégedettség állapotát, és megszüntetni a magány érzését. Azonban ez részéről egy függő helyzet, mely a természeténél fogva nem adhat teljes elégedettség érzést. Amikor elégedettek vagyunk, Szeretetteljesek vagyunk és nem érezzük a Szeretet hiányát. Szeretünk függetlenül attól, hogy viszontszeretnek-e bennünket. Vagyunk. Mindennel kapcsolódunk, mint egy virág, mely minden és mindenki számára egyformán illatozik.”.

Az elfogadásra való törekvésről

„Van-e értelme arra törekednünk, hogy elfogadjunk bármit is, vagy éppen maga a törekvés gátol bennünket az elfogadásban? Amit el szeretnénk fogadni, az már úgyis van, az már megtörtént, az már a múlt. A Jelen pillanat pedig olyan amilyen.”

A Szeretettel szembeni védekezésről

„Amikor védekezünk a Szeretettel szemben, akkor valójában mi az, ami miatt védekezünk a Szeretettől? Vajon nem az egonkat, a magunkról alkotott képünket védjük? Védjük ezt a hamis képet és félünk. S azt képzeljük, hogy a Szeretettől félünk.”

A szembesülésről

„Magunkat kis „én”-ként működve meglátni nem nehéz. Nem nehéz meglátni, hogy mennyire önzők, irigyek, hazugok, képmutatók stb. vagyunk. A probléma ott kezdődik, hogy amint meglátjuk, hogy hogyan is működünk, azonnal megtagadjuk ezt, és már be is kapcsol, hogy milyennek kellene lennünk ahelyett, amit látunk. A mások általi szembesítés az egyik legnagyobb segítség, amit ilyenkor kaphatunk.”

A kötődésről és az elszakadásról

„Amikor felismerjük, hogy a kötődés az öröm mellett szomorúságot is jelent, elkezdünk másfajta, stabilabb, biztosabb örömre vágyni. Így végül az elszakadást, leválást választjuk. A kötődés első pillanata már a szomorúság kezdete is. Mind a kötődésen mind az elszakadáson érdemes mielőbb túllépnünk.”

A megbocsátásról

„Ahol Szeretet van, ott nem lehet megbocsátás. A megbocsátás neheztelés, amit a figyelmetlenség hív elő. Akkor bukkan fel, amikor összegyűlt a harag. Ha nem sérültünk, nincs mit megbocsátani. A megbocsátás megosztottság, elkülönülés: azt mondom, „megbocsátok”, vagyis ez vagyok és nem az. Amikor tudjuk, hogy megbocsátunk, akkor az már épp az ellenkezője, mint ahogy, amikor tudjuk, hogy Csendben vagyunk, akkor már nem vagyunk Csendben. Az elkülönülés és a Szeretet nem összeegyeztethető.”

A Szerelemről

„A Szerelem akkor lángolhat fel, amikor az illuzórikus kis „én” háttérbe szorul. Amíg a kis „én” látszólag uralkodik, nincs Valódi Szeretetteljes Kapcsolat. Szeretet nélkül pedig minden kapcsolat megszokottá, unalmassá és érdek alapú, félelmekkel és konfliktusokkal teli, alá-fölérendelt viszonnyá válik.”

A képmutatásról

„Beismerni és együtt élni azzal „AMI VAN”, elsöpör minden képmutatást, s így előtűnhet az Igaz Szeretet. A korlátok feloldása által létezni Valódi Szabadság, a Szeretet áramlása. Legyünk azok, amik vagyunk és legyünk tudatában ennek! Éljünk Szeretetként!”

Az egótól való megszabadulásról

„Amikor meg szeretnénk szabadulni az egótól, fel kellene ismernünk, hogy nincs olyan központ, hogy ego. Ha pedig nincs ilyen központ, akkor az a nem-ego állapot sincs, amire törekednénk. Be kellene látnunk, hogy az ego csupán gondolatok, memória, azaz múlt, és nem pedig egy jelenlévő különálló entitás. Az ego nem egy irányító középpont, ami megítél. A gondolat az, ami ítél.”

Az érzékelésekkel való azonosulásról

„A különböző érzékelésekre szükség van, természetesek, nem tagadhatók meg. Azonban amikor a gondolat azonosítja magát ezekkel az érzékelésekkel, létrejön az illuzórikus „kis én”. Ahol nincs azonosulás, ott nincs „kis én”. Az azonosulás egy elválaszthatatlan kötődés, mely során az Élet hatalmas energiája látszólag a „kis én” középpontjába, egy szűk csatornába szűkül.”

Az egymástól való függésünkről

„Az egymástól való függésünk önsajnálaton alapul, amit az összehasonlítási szokásunk táplál. A függő állapotunk keresése menekülés a saját vélt ürességünk elől, a függőségünk tárgya pedig a menekülésünk eszköze. A menekülésünk azonban erősíti a függő állapotunkat.”

A vágyról és a félelemről

„A vágy szüli a félelmet. A félelem a vágy eredménye. A félelmet nem lehet legyőzni, mert a törekvésünk, hogy legyőzzük a félelmet, maga is vágy, ami további félelmeket szül. A félelem ugyanakkor nem más, mint a Szeretet elutasítása. De vajon el lehet-e utasítani a Szeretetet?”

Az utánzásról

„Az utánzás sikerorientált, ellentmondásokkal, konfliktusokkal teli énközpontú tevékenység. Ismétlés, vagyis a múlt. Így élettelen és halott. Az Élet azonban friss, élő, tele energiával, mozgással és változással. Egyedi és megismételhetetlen. Pezseg és ragyog.”

Az alkalmazkodásról

„Amikor Szeretünk valakit, nincs szükségünk alkalmazkodásra, hiszen a Szeretet teljes összeolvadás, EGYség. Csak a Szeretet vélt hiányában kezdünk igazodni a másikhoz. Az alkalmazkodásunk viszont konfliktusok forrása.”

A veszteségről

„Amikor elveszítjük azt, amit addig birtokoltunk, szomorúak leszünk, mert rájövünk mennyire üres és tartalom nélküli illúzió volt a világunk. Meglátjuk, hogy a kapcsolatunk nem volt Valódi Kapcsolat, csupán birtokviszony. A Valódi Kapcsolat nem ismeri a veszteség fogalmát.”

A megítélésről

„Amint felismerjük, hogy az egonkkal azonosulva nem rendelkezünk a megítélés képességével és hátra is hagyjuk a megítélésre irányuló törekvésünket, azonnal meg tudjuk különböztetni a Valódit a hamis illuzórikustól.”

A Valódi Cselekvésről

„A Valódi Cselekvés: észlelni és tenni egyidőben, egyszerre, spontán, azonnal. A Cselekvést nem előzi meg elképzelés, gondolat, érzés és döntés. A Cselekvés és elképzelés nem különül el egymástól, s így nincs konfliktus a Cselekvés és az elképzelés között. Nincs sem a múlthoz sem a jövőhöz való kötődés és viszonyítás. A Valódi Cselekvés Szabad mozgás, a Jelen áramlása.”

A tudásról

„Amit meglátunk magunkról, annak a tudása ott van bennünk. Azonban, ha ezzel a tudással nézünk rá a helyzeteinkre, akkor maga a tudás akadályoz meg bennünket a tisztánlátásban. A tudás a múlt, s így a reakcióink is a múltból jönnek.”

A siker iránti vágyról

„A siker iránti vágy dominancia iránti vágy, ami birtoklással és elkülönüléssel jár együtt. Miközben egy kapcsolat, bármilyen is az, a Szeretet szépségének megélését hordozza magában.”

A megbántottságról

„Az, hogy megbántottak bennünket, csupán egy elképzelés saját magunkról, melyet saját magunknak hoztunk létre. Amíg ez az elképzelésünk megmarad, megbántottnak érezzük magunkat.”

A Valódi Kíváncsiságról

„Amikor úgy vagyunk kíváncsiak, hogy van egy mögöttes motivációnk, az nem lehet Valódi Kíváncsiság, hiszen a motivációnk ilyenkor sokkal fontosabb, mint maga a Kíváncsiság. A Valódi Kíváncsiság Szabad – nem ismeri az előítéleteket, véleményeket és következtetéseket, s így hasonlítgatások nélküli.”

Az életünk Valódi értelméről

„Az életünk Valódi értelme maga az Élet: benne lenni életünk minden egyes pillanatában, testünkkel, lelkünkkel, szellemünkkel egyaránt; elfogadni az Élet kínálta helyzeteket élvezettel és lelkesedéssel, így tisztelve meg a Létezést, minden egyes résztvevőjével együtt.”

A nem akarásról

„Amennyiben olyan történik velünk, amiről azt hisszük, hogy nem akartuk, akkor először is tisztán, fogékonyan közelítsünk a történéshez: tegyük félre az eddigi tapasztalatainkat, elveinket, előfeltevéseinket és ne következtessünk a jövőre nézve, valamint semmiképpen se szedjük darabjaira a történést.”

Valaki megváltoztatásáról

„Amíg megpróbálunk valakit megváltoztatni, mert van egy elképzelésünk arról, hogy neki milyennek is kellene lennie, addig távol tartjuk magunkat attól, hogy meglássuk milyen is Ő valójában. Az értékítéletekhez való ragaszkodásunk pedig konfliktusokhoz vezet.”

A korlátozó gondolatainkról és érzéseinkről

„A gondolataink és az érzéseink mind korlátozóak, hiszen mindig valamit gondolunk és valamit érzünk. Így viszont folyamatosan hiányt élünk meg, ami vágyakat, elvárásokat generál, melyek természetükből adódóan csalódásokhoz vezetnek.”

A Valódi Független Párkapcsolati létről

„A Valódi Független Párkapcsolati lét alapja az Önelfogadás, Önfelvállalás, Önátadás. Ez teszi lehetővé azt a kölcsönösséget és együttműködést, amely a ’dinamikus függést’ eredményezi.”

A Szeretetről 1.

„Az Élet nem más, mint a Szeretet működés közben: kapcsolatok és cselekedetek, kihívások és reakciók. A Szeretet maga a Jelen, AZ, ami éppen vagyunk. A jellemünk a Szeretetünk összessége.”

A Szeretetről 2.

„A Szeretet megélése úgy válik lehetővé számunkra, ha elfogadjuk az életünk helyzeteit és hozzájuk kapcsolódunk. Igazi Örömöt akkor érzünk, ha befogadjuk az Életet úgy, ahogy van.”

A Szeretetről 3.

„A Szeretetet nem lehet megtanulni. Semmilyen módszer, technika, tanító stb. nem tudja megtanítani nekünk, hogy hogyan Szeressünk. Ha bárki megmondja, hogyan Szeressünk, az már nem a Szeretet lesz.”

A Szeretetről 4.

„Rátalálni a Szeretetre az Élet áramában lehetséges a kapcsolatokon keresztül. De ne keressük a Szeretetet. A keresés az elme tevékenysége.”

A Szeretetről 5.

„A Szeretethez egy dolog feltétlenül szükséges, s ez pedig nem más, mint a Szenvedély. S hogy mi is az a Szenvedély? Érzékenység, nyitottság, fogékonyság jóra, s rosszra egyaránt.”

A Szeretetről 6.

„A Szeretet olyan, mint a Nap vagy a virág. Egyformán sugárzik mindenkire, egyformán illatozik mindenkinek. Nem kell tennünk semmit külön azért, hogy Szeretetben legyünk. Mi magunk vagyunk a Szeretet.”