Azt mondjuk, hogy elégedetlenek vagyunk a munkánk, az anyagi helyzetünk, a lakhatási körülményeink, az emberi kapcsolataink, az egészségi állapotunk miatt, vagy, hogy nem szeretnek minket, vagy, hogy magányosak vagyunk, és így tovább. Elégedetlenek vagyunk egy vagy több dologgal, vagy akár mindennel.
De vajon az elégedetlenségünk tényleg kapcsolódik valamihez, vagy önmagában áll? Azzal vagyunk elégedetlenek, AMI VAN?
Van-e oka az elégedetlenségünknek, és ha igen, akkor mi az oka? S hol rejtőzik ez az ok? Mikor jelenik meg valójában az elégedetlenségünk?
Mondhatjuk-e például azt, hogy csak a külvilággal vagyunk elégedetlenek, mert nem adja meg azt, amit szeretnénk, miközben pedig magunkkal meg vagyunk elégedve? Vagy mondhatjuk-e azt, hogy csak magunkkal vagyunk elégedetlenek, de a külvilággal nem, mert például mindenünk megvan, amit a külvilág adhat? Szétválaszthatjuk-e a külvilágot magunktól? Vagy a külvilág egy velünk? Akkor viszont nem magunkkal vagyunk-e elégedetlenek? S lehetünk-e magunkkal elégedetlenek? S hol van ez a „magunk”? Mi az valójában?
Amíg egy vagy több valami van, ami miatt úgy érezzük, hogy elégedetlenek vagyunk, például elégedetlenek vagyunk amiatt, hogy nincs elég pénzünk, vagy, hogy már régi az autónk, addig az elégedetlenségünknek, úgy tűnik, van egy vagy több oka. Ez részleges elégedetlenség, hiszen csak bizonyos dolgokkal kapcsolatban érzünk elégedetlenséget.
Más esetekben úgy érezzük, hogy mindennel elégedetlenek vagyunk, vagyis semmivel nem vagyunk elégedettek. Annyira nem, hogy azt sem tudjuk, hogy mit szeretnénk. Teljes elégedetlenséget érzünk. Az elégedetlenségünknek, úgy tűnik, nincs konkrét oka, hiszen nem valami miatt vagyunk elégedetlenek. Így végső soron nincs is oka az elégedetlenségünknek.
Ha van ok, ha nincs ok, képesek vagyunk elégedetlenséget érezni.
De akkor végül is mitől jelenik meg, mikor jelenik meg az elégedetlenségünk?
Akkor jelenik meg, amikor észlelünk valamit? Vagy akkor, amikor elkezdjük magunkat hozzá hasonlítani? Vagy akkor, amikor mi is olyanokká akarunk válni? A vágy hívja életre az elégedetlenségünket?
Vagy akkor jelenik meg, amikor megítéljük azt, amik vagyunk, AMI VAN éppen, és el akarunk menekülni előle?
Amikor részleges az elégedetlenségünk, azt is tudni véljük, hogy mit akarunk, mire van szükségünk ahhoz, hogy szerintünk meg tudjuk szüntetni az elégedetlenségünket. Kielégülést keresünk, több pénzt vagy egy új autót, vagyis keressük az elégedetlenségünk ellentétét, az elégedettséget.
Amikor teljes az elégedetlenségünk, akkor nem akarunk, nem keresünk semmit, mozdulatlanok vagyunk.
De akár részleges, akár teljes az elégedetlenségünk, tényleg, valóban elégedetlenek vagyunk? Vagy csupán megpróbáljuk eltolni magunktól az elégedett állapotot azzal, hogy elhitetjük magunkkal, hogy valami másra, valami többre van szükségünk, mert ami itt és most van az úgy nem elég?
S ha pedig annyira elégedetlenek vagyunk, hogy már azt sem tudjuk, mi lenne jó, mi pótolná a hiányunkat, s emiatt már nem is keresünk semmit, akkor elégedetlenek vagyunk egyáltalán? Elégedetlenek vagyunk akkor, amikor nem akarunk semmit? Vagy mégis csak minden úgy jó, ahogy van? Vezet út az elégedettségig? Vagy már eleve ott vagyunk, illetve el sem mozdultunk onnan?
Az elégedetlenségünk az elégedettségünk?

Szeretettel: Júlia