Szomorúak vagyunk, mert elveszítünk valamit, amit fontosnak érzünk, vagy mert nem kapunk meg valamit, amit szeretnénk. Szomorúak vagyunk, mert értéktelennek, magányosnak érezzük magunkat, és azt érezzük nem törődnek velünk, nem számítanak ránk, nem kellünk. Szomorúak vagyunk, mert szeretnénk megfelelni, de sehogy sem sikerül. Vagy egyszerűen csak azért vagyunk szomorúak, mert sajnáljuk magunkat.
De vajon a szomorúság egyéni, személyes szomorúság, vagy az egész emberiségre jellemző szomorúság? Szükségünk van-e a szomorúságra? Igaz-e az, hogy szomorkodnunk, szenvednünk kell, mielőtt Boldogok lehetnénk? Mert ha igaz, akkor valami olyan hasznos és alapvetően lényeges dolognak tekintjük a szomorúságot, amin keresztül átvergődve juthatunk csak el a Boldogsághoz, miközben pedig menekülünk a szenvedéstől. Véget lehet-e vetni a szomorúságnak, és ha igen, hogyan?
Ha azt kérdezzük, hogy hogyan szabaduljunk meg a szomorúságtól, akkor a hogyan lesz a problémánk.
De vajon nem éppen akkor vagyunk szomorúak, amikor problémánk van?
Ahhoz, hogy megszabaduljunk a szomorúságtól, érdemes-e vajon a szomorúság különböző megjelenési formáival foglalkoznunk, vagy egyféle szomorúságot megvizsgálva is ráláthatunk bármely szomorúságunkra? Ha felismerjük a szomorúság okát, azzal eltűnik-e a szomorúság, vagy az okok kutatása csak energiavesztés? Van-e egyáltalán oka a szomorúságnak? Mert ha oka van, akkor vége is van.
A szomorúságunk tényleg ott kezdődik, amikor elveszítünk vagy nem kapunk meg valamit, amit szeretnénk, stb., vagy jóval előbb kezdődik? S véget érhet-e a szomorúságunk azzal, hogy pótoljuk a hiányunkat, és ezáltal próbálunk valami másmilyenné válni? A motiváció vagy a motiváció hiánya okozza-e a szomorúságot, vagy a motivációnak ehhez semmi köze? S hasonlóképpen az akarat vagy annak hiánya okozza-e a szomorúságot? S vajon a szomorúság megszüntethető-e akarattal, ha nem is az akarat az oka? S valójában ki is az, aki akar, illetve ki is az, aki el akar érni valamit? A kis „én”?
Mivel az ellentétek tartalmazzák egymást, így ha a szomorúságra a boldogság ellentéteként tekintünk, akkor a boldogságnál keresendő a gyökere.
De képesek vagyunk-e a szomorúságra nem a boldogság ellentéteként tekinteni, hanem csupán önmagában, a szomorúságot magát megfigyelni?
Valójában az Élet hatalmas energiáját leszűkítjük egy elkülönülni törekvő kis „én”-re, ami önmagáért cselekszik, és a saját vágyait hajszolja. Ezzel a kis „én”-nel azonosulva kivetítünk valami ideálképet, amit el akarunk érni, s közben azt is képzeljük, hogy szomorúak vagyunk, ha nincs meg az, amit szeretnénk. Az ideálképet a gondolataink alapján rakjuk össze, sőt a kis „én” maga is gondolat, az „én” gondolata. A gondolat pedig a múlt, a memória válasza, és korlátozó, vagyis egy korlátolt területen belül küzdünk, és próbálunk elérni valamit. Akkor vajon nem a gondolat, az idő, az idő mozgása az, ami előidézi a szomorúság virágzását? A szomorúság pedig nem a gondolat általi elkülönülésnek, s az ebből következő függésünknek a jele, vagyis az összes elkülönült viselkedésünk, reakciónk, cselekvésünk koncentrációja? Miért nem látjuk, hogy az elkülönült viselkedésünk, az elkülönült cselekvéseink okozzák az elkülönülést? Ha pedig a szomorúságunk oka az elkülönülés, az egyéni cselekvéseink, akkor vajon létezik-e olyan cselekvés, ami nem elkülönült? Van-e olyan cselekvés, ami nem egyéni vágyból születik?
S miért menekülünk el, miért nem maradunk ott ezzel az elkülönült érzéssel? A sírás, a kétségbeesés, a hibáztatás, a bármiféle gondolkodás, agyalás, mind-mind menekülés. Azonban ha nem menekülünk el az elkülönültségtől, a szomorúságtól, és ha még vágyunk sincs arra, hogy elmeneküljünk, akkor vajon mi történik? Észrevesszük-e, hogy a szomorúság pillanatában mi magunk vagyunk a szomorúság? Nem csupán szomorúak vagyunk, hanem mi magunk vagyunk a szomorúság, az egész lényünk. Nincs olyan, hogy mi vagyunk a szomorúság, és közben leválasztjuk magunkat a szomorúságtól, és próbálunk vele valamit kezdeni, például elmenekülni, lefojtani stb. Nem külön létezünk tőle, ezért nincs konfliktusunk vele. A konfliktushoz elkülönülés kellene. EGY vagyunk a szomorúsággal, annyira, hogy mi is eltűnünk. Amikor pedig eltűnik az, aki érzi az érzést, vajon az érzés hová lesz?
A szomorúság csupán annak a jele, hogy az elkülönülést választottuk.
A szomorúság vége pedig a Bölcsesség kezdete. Azé a Végtelen Intelligenciáé és Szenvedélyé, ami hívás nélkül jön, ami itt van, és mindig itt is volt. A Létezés, az Élet maga. A Szeretet, a hatalmas Végtelen Energia.

Szeretettel: Júlia