TANÍTÁSOK JÚLIA ÁLTAL
A gonoszságról
A gonoszság tudatlanságból fakadó szándékos ártás. Tudatlan abban az értelemben, hogy nem vagyunk tudatában a működésünknek, a kondicionáltságunknak, a félelmeinknek és a vágyainknak, nem ismerjük magunkat. Szándékos pedig azért, hiszen önismeret hiányában létrehozzuk a kis „én”-ünk illúzióját, melynek folyamatosan szándékai vannak, folyamatosan el akar érni valamit.
A gonoszság tehát az, amikor ugyan szándékosan tesszük, amit teszünk, hiszen célunk van vele, azonban a tettünk, a viselkedésünk mögött ott húzódik a mély tudatlanság: a kis „én”-ünk és a környezetünk, a Világ megosztottságának a tévhite. Nem feltétlenül előre eltervezett és végrehajtott cselekvés a gonoszság, illetve annak sem vagyunk egyáltalán tudatában, hogy fájdalmat, szenvedést, kárt okozunk. Tudjuk, hogy mit teszünk, de a forrás, amiből az ártó szándékunk megszületik, a legmélyebb tudatlanság.
De vajon vannak-e a gonoszságnak fokozatai, vagy csupán gonoszság van?
Abban az értelemben, hogy mennyire ural bennünket a saját önzésünk, a gondolataink, hogy mi a szándékunk, és hogy eltervezzük-e az ártást, vagyis, hogy éppen mennyire vagyunk vakok a Valóságra, az Igazságra, beszélhetünk fokozatokról.
A gonoszság legenyhébbnek mondható formája az, amikor a rombolásunk ugyan nem előre eltervezett, viszont annyira el vagyunk foglalva saját magunkkal, annyira be vagyunk zárva a saját gondolataink, érzelmeink, előítéleteink, mintáink, szokásaink, a felgyülemlett sérelmeink, problémáink gyűrűjébe, hogy a hirtelen támadt, spontán, öntudatlan fizikai vagy érzelmi reagálásunkkal fájdalmat, kárt okozunk. Nincs fix, belső célunk, elképzelésünk, hanem egyszerűen önvédelemből, a kondicionáltságunk bábjaként gépiesen, a pillanatnyi megnyilvánulásunk, robbanásunk által ártunk. Nem azért okozunk fájdalmat, mert ezt akarjuk, hanem mert a felgyülemlett feszültségünk levezetése közben sodródunk a reakcióinkkal, és észre sem vesszük a másik embert. A másik ember valósága egyszerűen kívül reked az érzékelésünkön.
Majd, amikor saját magunktól, a saját magunk működésétől elfáradunk, elegünk lesz, és többé nem akarjuk és nem is fogadjuk el a dolgokat, a történéseket olyannak, amilyenek, a jövőtől pedig félünk, akkor a gonoszságunk a következő szintre lép. Azt képzeljük, hogy mindenkinél jobban tudjuk, mi a jó, azaz ideálokat állítunk fel, és megjelenik az a késztetésünk, uralkodási vágyunk, hogy a környezetünket, és mindenkit is, rákényszerítsünk erre az ideálra. Mindez azonban nem egy tudatos elhatározás a részünkről, hanem egy teljesen automatikus, belső kényszer, a kondicionáltságunk gépies működése. Kivetítjük a bennünk lévő képet, programot a külvilágra, anélkül, hogy megkérdőjeleznénk annak jogosságát. Elhitetjük magunkkal, hogy a Szeretet, az Igazság vagy valamilyen „szent” cél nevében cselekszünk, hogy csakis a jó szándék vezérel bennünket, s így teljesen tudatlanok maradunk azzal kapcsolatban, hogy amit teszünk, az valójában erőszak és dominancia. A gondoskodás és a kötelesség álarca mögé bújva ártunk. Nyers erőszakot ugyan nem alkalmazunk, de amint egy kicsit is nem az elképzeléseink szerint történnek a dolgok, bedühödünk. Úgy véljük ugyanis, hogy a mi hitünk, elveink, szabályrendszerünk, elvárásaink az egyetlen helyes, szent és követendő példa, és ha bárki is megkérdőjelezi ezeket, vagy ha nem sikerül ráerőltetnünk ezeket másokra, ha nem mi uraljuk a helyzeteket, azzal meginog a belső biztonságunk. S mivel annyira a tökéletesnek hitt ideáljaink, a saját igazságunkba vetett hitünk és elvárásaink bűvöletében élünk, hogy ezeken kívül senkit és semmit nem látunk, nem érezzük azt, hogy rosszak lennénk. Sőt! Úgy érezzük, hogy jogunk van kontrollálni a másik embert, csakis az ő érdekében, főként, hogy az egyediségét amúgy is lázadásnak, engedetlenségnek és hálátlanságnak értelmezzük. Az igazságosnak hitt felháborodásunk gondolatai pedig elrejtik előlünk a pusztítást, amit véghez viszünk.
Idővel azonban ezek a gondolatok már nem engedik el a dühünket, a sérelmünket, hanem újra és újra lejátsszák azokat. Így dédelgetjük, erősítjük a negatív érzéseinket, melyek aztán nehezteléssé és bosszúvággyá alakulnak, az ártásunkban pedig megjelenik a szándékosság: hideg fejjel kiterveljük, hogyan ártsunk. Személyes bosszút állunk, egy konkrét helyzetet torlunk meg egy konkrét személy ellen, aki a meglátásunk szerint megsértett bennünket. Taktikázunk, manipulálunk és megtervezzük, hogyan szerezzük és tartsuk meg a hatalmat, a teljes kontrollt. Elkezdünk kételkedni az addig vakon hitt eszméinkben, s közben azt érezzük, ha mi nem uralkodunk, akkor majd mások fognak. Az uralkodásunk itt már nem egy „szent” cél elérésének eszköze, hanem aktív, szándékos erőfölényszerzés a sérelmünk ellensúlyozására, illetve a saját biztonságunk fenntartására egy ellenségesnek hitt világban. Az eddigi vak fanatizmusunk hideg, „tudatos” hatalomvággyá alakul, az eszmét pedig felhasználjuk a személyes érdekeink érvényesítésére, melyek természetesen fontosabbak nekünk, mint a másik ember létezése, aki már egyébként sem egy érző lény számunkra, hanem csupán egy tárgy, egy eszköz, egy ellenség, egy probléma, amit meg kell oldanunk. Látjuk a tetteink következményét, de a biztonságunk, a pozíciónk védelme érdekében szándékosan elnyomjuk a lelkiismeretünket. Logikailag értjük, de a düh fala miatt nem érezzük át, nem tapasztaljuk meg közvetlenül a másik ember fájdalmát.
Az elszigetelődésünk pedig idővel odavezet, hogy az egyéni, személyes sérelmünk egy rendszerszintű belső működéssé alakul át. Amíg a pusztító szándékunk eddig egy konkrét, eseményhez, személyhez, pillanatnyi bosszúvágyhoz kötődött, mostanra ez a romboló energiánk már leválik az egyedi okokról, és állandó életformánk lesz. Eddig azért akartunk ártani a másiknak, mert ő konkrétan megbántott, becsapott, elárult stb. bennünket, és haragudtunk rá. Most azonban már nemcsak haragszunk, hanem felépítünk valami elméletet is, hogy folyamatos ellenségeskedést tarthassunk fenn. A gyűlöletünk és előítéletünk állandósul. Míg korábban az akaratunk arra irányult, hogy elnyomjuk a fájdalmunkat, vagy elérjünk egy konkrét megtorlást, mostanra az akaratunk már a másik feletti öncélú, teljes kontroll és hatalom eszközévé válik. A gyűlölet és a dominanciavágy lesz a lényünk alapvető struktúrája, a rombolás pedig a kapcsolataink alapműködése. A hatalom gyakorlása válik a legfőbb szükségletünkké, és élvezzük az uralkodást. Már mindenkit és mindent is ellenségnek látunk.
Végül pedig amikor teljesen azonosulunk az uralkodással, elérkezünk a gonoszság legmélyebb szintjére. A kis „én”-ünk és annak akarata összekapcsolódik a rombolással, s mások elnyomására, teljes megsemmisítésére, a szabadságuk teljes elvételére törekszünk a dominancia puszta öröméért. Tartósan, szándékosan fenntartjuk a gyűlöletet és az uralkodási vágyat, s így a mások feletti hatalom öncélú életformánkká válik.
A gonoszság tehát az elkülönülésre törekvő, félelem és vágy alapú, önző, egocentrikus működésünk megnyilvánulása. Ahol pedig elkülönülés van, ott konfliktus, védekezés, s így erőszak is van. A kis „én”-ünk fenntartása, védelme érdekében félelemből, hatalomvágyból, kisajátításból, kapzsiságból, irigységből, biztonságra, elismerésre, sikerre, és a céljaink, elvárásaink megvalósítására törekszünk. Miközben akár az Igazság, a Szeretet, vagy valami „szent” cél nevében is, azt hisszük, hogy jót teszünk, hogy segítünk, adunk, vagy legalábbis nem ártunk, valójában mérhetetlenül önzők vagyunk. Megtévesztünk és kihasználunk másokat, és elutasítjuk önnön felelősségünket. Az empátiának halvány jele sincs bennünk, így a bűntudat, a megbánás érzése sem jelenik meg. Sőt, még nekünk áll feljebb. Amikor pedig már oly mértékben rabjává válunk a kis „én”-ünk önzésének, a vélt sérelmeinknek, hogy a gyűlölet és a bosszúvágy vezet bennünket, akkor hideg fejjel, direkt ártunk. A sérelmeink folyamatos dédelgetése és megerősítése után tudatosan megtervezzük, hogyan ártsunk, hogyan nyomjuk el, semmisítsük meg a másik embert, s örömöt és elégedettséget is érzünk a sikertelensége, szenvedése láttán. Kegyetlen, aljas, alávaló, embertelen viselkedés ez már. A Tiszta Éberség, a Valódi Figyelem teljes mellőzése, mély tudatlanság.
S hogy mi tartja fenn a gonoszságot? A düh a legfőbb üzemanyag. Bár eleinte egy terv nélküli, hirtelen, öntudatlan, érzelmi, netán testi reakció csupán, hamarosan igazságosnak tűnő felháborodássá alakul a jó szándék, egy „szent” cél nevében. Majd pedig a gondolat időt ad neki, és duzzogás, neheztelés, sőt, kitervelt bosszúvágy formájában tör elő. A gondolat ugyanis elkezdi rágni a múltat, igazolásokat gyárt, a düh ezáltal tervvé formálódik, s már azon kattogunk, hogyan vágjunk vissza. A gondolat tartja fenn a dühöt, mely aztán tartós gyűlöletté, előítéletté merevedik. Végül pedig olyannyira átveszi felettünk az irányítást, hogy teljes mértékben a dühünk működtet bennünket.
De vajon ki lehet-e törni ebből az automatikus, gépies spirálból, s megállítható-e a düh, mielőtt gyűlöletté merevedne? S vajon készek vagyunk-e Teljes, Valódi Őszinteséggel ránézni a saját belső működésünkre, vagy továbbra is a kis „én”-ünk illúzióinak a bábjaként akarjuk rombolni magunkat és a körülöttünk lévő Világot?
Amíg uralkodni akarunk önmagunkon, vagy másokon az akaraterő által, addig a gonoszság talaján állunk. A gonoszság azonban a belső valóságunkból fakad, így a megoldás is bennünk van. A Felelősség a miénk, az Éberség a Figyelem, a Valódi Önismeret által.
A gonosz az gonosz, nem a Jó ellentéte. Így soha nem vezethet Jóra.
Szeretettel: Júlia